Már régóta érlelődött bennünk a gondolat, hogy esetleg ki kéne menni az ÁzsiaCenterbe, beszerezni a tánccipőt és egyéb párezerforintos dolgot. Miután Adriék lecsekkolták a helyet, áldásukat adták rá, úgy döntöttük, nosza, uzsgyi ki, pont jó a mai nap.
Lillával utolsó órában betoltuk az útvonaltervezőbe, majd boldogan konstatáltuk, hogy na mi oda lazán kijutun GPS nélkül is. Lazán... Na persze...
Háromnegyed egykor indultunk a sulitól (mindenki jól jegyezze meg az időpontot). Hiába károgott mindenki ma a suliban, dugó szinte semennyi nem volt, a Hungáriára egészen hamar kiértünk. Itt kezdődtek a bajok. Először nem tudtuk eldönteni, mégis merre forduljunk, majd pedig azt, mégis 'hol' forduljunk. Mindenki dudált, mi kiabáltunk, hogy "Ne arra, erre! De nem arra, Lilla nem arra! De Orsi arra kell menni!" Miután valamerre csak elkanyarodtunk, kicsit fellélegeztünk. Csak további háromnegyed óra múlva figyeltünk fel arra, hogy kihalt minden. Mégis hol lehetünk? Najó, térkép elő, utcanév megnéz.
Itt már kicsit kezdtünk szétcsúszni. Najó, akkor kérdezzünk meg valakit. Megálltunk egy buszmegállóban, ahol egy néni azt mondta, hogy az irány jó, majd aztán tegyünk egy kanyart(!!) az úton és már jó helyen is járunk. Oké. Szóval valami kanyar. Mentünk-mentünk, semmi kanyar, mi pedig teljesen véletlenszerűen haladtunk előre. Egy idő után Lilla fogta magát megállt és felhívta a pasiját. Szerencsétlen srác konkrétan semmit nem hallhatott az eszelős sivításából, de annyi legalább sikerült kihámoznunk, hogy Ferihegy felé menjünk. Orsi csapkodott, hogy ő megmondta, miért nem hallgattunk rá. (aha Orsi errő még van mit beszélgetni...:D) Jó akkor vissza (Lilla egyszerűen megfordult a kétszer két sávos út legkellősebb közepén). További háromnegyed óra telt el és érezhetően nem kerültünk közelebb. Megint az útbaigazítás mellett döntöttünk. Meg is pillantottunk egy nagyobb csoportot az út szélén, azzal a felkiáltással, hogy nem létezik, hogy húsz emberből egy se tudja, hova kéne mennünk megálltunk. Az első nő nem tudta. Továbbgurultunk. A második nő sem tudta. Ekkor a háttérben felbődült egy nő, hogy 'harkály' és valami fehér zsebkendőt lobogtatott. És leesett. Az egy börtön volt a túloldalon, ezek a nők pedig a látogatók voltak. Itt nagyjából annyira megijedtünk, mintha tévedéből a börtön udvarára gurultunk volna be... A szemeink előtt már megjelentek késelős gyilkosok és bosszút forraló hozzátartozók, amiért megzavartuk őket a gyászban. Szóval padlógáz...
Aztán megint megálltunk telefonálni. Szerencsétlen srác most már konkrétabb útbaigazítással szolgált és közölte, hogy a Sárkány center az az Ázsia center, kövessük csak nyugodtan a táblákat. Itt én sóhajtottam fel és kezdtem el csapkodni, hogy miért nem voltak képesek hallgatni rám.(...) Most már legalább azt vágtuk, hova akarunk eljutni. További fél óra múlva ki is jutottunk a Sárkány centerhez. Már az első pillanatban éreztük, hogy valahogy nincs rendben a dolog. A képeken látott Ázsia center egy modern, felújított épület volt, ez pedig inkább hasonlított valami gyárhoz. Félve megkérdeztünk egy nőt, és tényleg... Rohadtul nem az Ázsia centernél voltunk. Ugyanis a város egy egészen más pontjára sikerült röpke két óra alatt kijutnunk!
Gyors kupaktanács, mégis hova menjünk. Bátrak voltunk és úgy döntöttünk, most már tényleg kimegyünk az Ázsiába. Na jolvan. Most kit hívjunk. Dani. Komolyan Dani volt az első ember, aki gyakorlati oldalról közelítette meg a dolgot, ugyanis UTÁNANÉZETT!!! Nem csak random, a levegőbe dobálózott az ötleteivel. Egészen pontos útirányt kaptunk, olyan egyeztetési pontokkal, amit könnyedén felismerünk. Még a lelkére kötöttük, hogy el ne merje hagyni a telefonja két méteres körzetét, majd újra nekiindultunk. (Itt megemlíteném, hogy Lilla megpróbált az ellenkező oldalról behajtani a ferihegyi gyorsforgalmira, ahol nem éppen hatvannal közlekedtek az autók...)
Lassan besötétedett és mi már totálisan készek voltunk. Teljesen. Lilla a KRESZ összes lehetséges szabályát áthágta már, az csoda hogy nem ültünk hat bilinccsel a vasbeton ajtóhoz kötözve a rendőrségen. Orsi és kézbe vette a térkép-projektet és három térképve burkolva elkezdett navigálni. És elértük az Örs vezért teret! Innen elvileg képtelenség lett volna eltévedni. Na nekünk sikerült. De legalább már egy kilométeres körzetben voltunk. Esetleg kettő. Egy úton bolyongtunk oda-vissza, többször eldöntve, hogy na MOST már tényleg hazamegyünk. Öt órán át álltunk egy lámpánál úgy, hogy Lilla későn kapcsolt és így keresztben álltunk két sáv között. Se mögöttünk nem lehetett haladni, a mi lámpánk pedig ugye nem
váltott. Végül Lilla kiszállt pisilni, mialatt én meginterjuvoltam még egy embert az útirányról. Tudta. Azt mondta öt perc. Sima ügy.
De végre sínen voltunk. Egyszer jobbra, két kereszteződés, aztán balra, aztán Lidl-id előre, aztán körforgalomban balra.
Aztán megérkeztünk. Már sötét volt, mi agyhalottak voltunk, de megérkeztünk.
Bementünk, de mindenki olyan volt, mint a mosott szar. Vásárolni meg végképp senkinek semmi kedve. Kevesebb, mint egy óra múlva már megint a kocsiban ültünk és indultunk hazafele. Na de merre kell menni?! Iszonyú intelligensen úgy döntöttünk, hogy arra megyünk haza, amerre jöttünk. Na ez még pár méterig működött is, majd teljesen elvesztettük a tájékozódó képességünket (megint) és teljesen random mentünk. Ahogy épp kedvünk szottyant. Na itt egy balkanyar, akkor itt jobbra, előre még nem mentünk, na menjünk arra is. Míg végül, hatezer kanyar után, megint a külső segítség mellett döntöttünk. És szerintem itt volt az utazás legmélyebb pontja. Megálltunk valami pirosnál, mire Lilla lehúzza az ablakot és teli torokból kiüvölt egy csávónak, hogy "merre van Pest?", mindezt Zugló kellős közepén.
Mi magunk is elcsodálkoztunk, mikor egyszercsak elértük a Dunát, majd a Móriczot. Hazai terep. Magabiztosan lehúztuk az ablakokat, üvöltettük a zenét és próbáltunk úgy tenni, mintha nem száz óránkba telt volna megjárni az Ázsia centert úgy, hogy egy órát nem voltunk bennt.
