drááágaszááágom...

Deja vu...

Utoljára január elsején baktattam így, reggel, hóesésben, egy rosszul sikerült szilveszter után a Tesco felé. 

A fülemben üvölt a zene, ezt az istentelen hideget csak így lehet elviselni. Érzem, ahogy a fagy egyre feljebb kúszik a lábamon, már átkozom az eget, hogy nem öltöztem fel egy kicsit jobban. 

A buszmegállóban már az öngyilkosság kerülget, mert a szél pont befelé fújja a havat, így esetleg akkor lehetnék szélárnyékban, ha mögé állok.

Hála istennek a tábla szerint óra ötvenötkor jön egy busz. És pont óra ötvenöt van...

Idótöltés gyanánt, és persze, hogy meg ne fagyjak, elkezdtem fel-alá járkálni. Minden egyes fordulónál szembe találtam magamat egy hirdetéssel, miszerint Az energiafogyasztás nagy része a fűtésre megy el. Éljünk takarékosan, fűtsünk mérsékelten... A fordulók számának növekedésével arányosan csökkent a táblával kapcsolatos rokonszenvem... Per pillanat csak arra éreztem késztetést, hogy a világ számára a lehető leggazdaságtalanabb mennyiségű meleget nyomassam magamra.

Tíz perc késéssel, ami legalább ötvennek tűnt, megjött a busz. És újabb tíz perc múlva már szeretett otthonom kapujában adhattam hálát az égnek, hogy nem fagyott le a lábam és tört le térdből!!

Előző délután Illyés-Napok megbeszélést tartottunk Anikónál, és páran ottmaradtunk csajbulizni.

Egy-egy sör a kézben és már kezdődhet is a lelkizés. Érintettünk minden, ilyenkor szokásos témát.

Éjfél előtt nem sokkal én is, Lilla is túllendültünk a holtponton. Ez nálam teljes éberséggel, nála szokásos bekészüléssel egyenlő. Harcoltunk egyet egy hatalmas, puha jegesmedve birtoklásáért, de folyton lepisszegtek. Így végül úgy döntöttünk, mi bizony nyálas, szerelmes filmet akarunk nézni. Szóval testületileg levonultunk a pincébe, takarókkal körbetekerük magunkat, majd kisebb belháború után, ami a szilveszterkor lehányt babzsákért folyt, belevetettük magunkat a Büszkeség és balítélet-be. 

Anikó és Orsi szépen elszundítottak, amit a két oldalunkról hallható finom, gyöngyöző, 'hangos szuszogás' is bizonyított. Mi meg Lillával kitartóan vártuk a Happy Endet és a csókot. Végül Anikó megkegyelmezett és közölte, hogy nincs csók, csak az extrákban.

Így tehát a film végén nekiültünk és elkezdtük keresni az extrákban. Miután Lilla rájött a távirányító fortélyos kezelésére és megtaláltuk magát a jelenetet, odakuporodtunk a Tv elé, és visszatartott lélegzettel vártuk... 

Lehet, hogy azért mert késő volt, lehet hogy azért mert fáradtak voltunk, vagy lehet, hogy azért, mert túl nagy elvárásokkal voltunk, de szerintem elég kis satnyácska csók volt. 

Bár Anikó ajánlotta, hogy képzeljük tovább...

Aztán csak elfáradtunk mi is, így felványszorogtunk lefeküdni. Éjszaka alig aludtam. Egyrészt fáztam, másrészt olyan baromi sötét volt, hogy attól féltem, ha megmozdulok, lezúgom az ágyról. De azért biztosan aludtam is, mert egyszer, mikor becsuktam a szememet sötét volt, mikor meg kinyitottam, világos.

Reggel nem is tudom, mire keltem, mikor Anikó  nővére elkezdte hógolyóval dobálni az ablakot, vagy mikor Anikó anyukája elkezdett porszívózni...

Lényeg, hogy felkeltem, és gyűröttebb voltam, mint valaha. 

És élményekkel, meg egy sígatyóval gazdagabban tértem meg meleg és kényelmes otthonom falai közé...

"Nincs ott"...

Indulni készültünk... Visszament, mert a kulcsot az asztalon hagyta...

Egy perc...

Két perc...

Tíz perc...

Utánamentem.

Állt az asztal előtt és ráncolta a homlokát. Pár perc figyelmes szemlélődés után elkezdett ködösödni a tekintete. Villámok táncoltak a szemében. Szinte láttam, ahogy füstölni kezd az orra, és a füst a kulcs szót formázza.

Mikor már alig látott a dühtől, tudtam, megformálódik a fejében a döntés, talán mégsem az asztalon lesz. Mint egy csapdába esett oroszlán, elkezdett forogni a saját tengelye körül. Több eredménytelen fordulat után, mikor már szinte remegett a dühtől, elkezdett az eddig leírt kör sugarán kívül is keresni. Semmi.

Ekkor már nem vörös volt a feje, hanem halottsápadt, ami nála azt jelenti, hogy még pár perce van minden élő embernek a közelében.

Végül rámnézett. Kétségbeesetten, összetörten, meghasonlottan... Pár pillanatig még kiélveztem ezt a szokatlan pillanatot, de a látvány magáért beszélt... Nem kínozhattam tovább...

És felemeltem a kulcsot az asztalról...

Mint egy lufi engedett le. Süvített ki belőle a megkönnyebbült levegő. Lám mire jó egy barátnő...

Nem is álmodta, hogy még bő két órán át szinte fetrengeni fogok a nevetéstől.

De szép is a szerelem...

Területi matematikaverseny...igen?!

A múlt hét folyamán írtam egy hibátlan matekdolgozatot. És bizony ez közel sem olyan boldog dolog, mint amilyennek így első hallásra tűnik. Ugyanis olyan tettre sarkallt, amit, ha nem vakít el az optimizmus, sohasem tettem volna. Nevezetesen jelentkeztem a területi matematika versenyre.
Az én matektudásom igencsak behatárolt. És ezt nem a rossz értelemben kell érteni. Merthogy ezzel azt akarom mondani, hogy az én matektudásom nem alkalmas arra, hogy meglássam a furmányos 'hány törpe van, ha Hófehérke 21 éves'-típusú feladatokban a furmány kulcsát. Nekem arra jó a matematikatudásom, hogy egy másodfokú egyenletet gond nélkül megoldjak, vagy megszerkesszem a háromszög magasságvonalát.
Szóval nem túl nagy reményekkel indultam neki. Előző nap annyi pozitívum ért a dologgal kapcsolatban, hogy azt mondták, a verseny napján a hatodik óráról elmehetünk. Remek. Kicsit behozta...
Szóval szépen el is mentünk a hatodik óráról, minimális lelkiismeretfurdalással, és telve reményekkel beültünk a versenyre.
Namost engem úgy kell elképzelni, mint egy lufit. Egy szép, kerek, jól felfújt lufit. És ez a lufi, mármint én, mikor megkapta a feladatlapot, és elkezdte olvasni a feladatokat, minden egyes feladatnál leeresztett egy kicsit. Mire végeztem, konkrétan csak egy darab műanyag voltam, valahol a padlón...
És ez még csak a feladatok egyszeri átolvasása volt. Most jött a megoldás.
Az első feladat, szorzattá alakítás, azonnal ugrott. Valahol mélyen derengett, hogy előző évben még tudtam, mi ez. De most...
Harmadik feladat: 'Egy matematikaversenyen 26 fiú és 34 lány indult. Legalább egy feladatot 20-an megcsináltak....(stb.stb.) Hányan indultak a versenyen?'
Pár perces méla döbbenet után beírtam, hogy 60.
Aztán átnéztem az előttem átellenesen ülő Danira, aki valami eszméletlen vehemenciával írt valamit a hármas feladathoz. Elbizonytalanodtam...
De miután ötödszöri átolvasásra sem találtam benne csavart, sem buktatót, beletörődtem, hogy vagy a Dani, vagy én vagyok vak.
A hatos feladatban valami eszméletlen hosszú egyenlet volt, szigorúan prrímszámokkal a nevezőben... Ide nemes egyszerűséggel beírtam, hogy 'más szám' a megoldás.
Az utolsó két feladat kifejtős volt. Az egyik az jó lett, míg a másiknál még a vonalat is alig találtam meg, aminek a hosszát elvileg meg kellett volna határoznom.
Szóval fergetegesen sikerült. Tényleg büszke lehetek magamra.
A Lufi-én a végére konkrétan eggyé vált a padlóval, mert nem volt hova tovább eresztenie.
Már csak annyi hozzáfűznivalóm lenne a dologhoz, hogy nem vagyok rossz matekból. Lehet, hogy túl öntudatosan hangzik, de magamnak is kell egy kicsit most a biztatás egy ilyen verseny után. Az, hogy fizikából(a másik fakt-tantárgyból) félelmetesen állok, az meg csak hab a tortán.
De annyi haszna azért volt a dolognak, hogy most már kétszer is meggondolom, jelentkezzem-e a legközelebbi matematikaversenyre...

A 8. parancsolat

Csak álltam a mérleg előtt az Auchanban, kezemben a naranccsal. Tudtam, hogy a kiírás szerint extra narancs az, amit elvettem, de valami azt súgta, hogy a sima narancs olcsóbb. Megtegyem, hogy egyszerűen narancs-ként méretem le? Csak álltam...
Megéri? És ha a pénztárosnak lézerszeme van a különböző narancsfajtákhoz? Ha kiszúrja? És egyáltalán én akarok csalni?
És lassan tudatosult bennem, hogy egyáltalán nem lennék képes rá. Annyira nyomasztana utána, hogy akár még vissza is hoznám. Vagy bevallanám a pénztárnál.
Szóval extra narancs-ként mérettem le. És milyen játékos a Sors, olcsóbb volt, mintha narancs-ként mérettem volna le.
Nem az ár volt a lényeg. Hanem, hogy meg mertem volna-e tenni. Nem nagy csalás, az áruháznak meg sem kottyant volna. És mégsem.
Van, akinek meg sem kottyan. Van, aki simán el-el lop dolgokat anélkül, hogy utána akár egy másodpercig is görcsölne rajta. Ez is egy életfelfogás, amit én, sajnos, vagy nem sajnos, nem tudok elsajátítani.
Hétvégén apával egy műszaki áruházban voltunk. Kifelé menet, elmerülve egy beszélgetésben, nem vettük észre, hogy a kezében maradt a megvenni kívánt hangszóró. Egyszerűen kisétált vele. Semmi riasztó nem szólalt meg, senki nem rohant utánunk, nem gáncsolták el civilnek álcázott kommandósok sem. És visszavitte. Azt a hálás tekintetet, ahogy az eladó fogadta figyelmetlen ősömet... Már azért is érdemes becsületesnek lenni.
Szóval akkor belémnevelték, hogy ne lopjak, ne csaljak.
Most sokan azt gondolják, hogy minenkibe belenevelték, és ez a kijelentésem nem hordoz különösebb jelentést. Pedig nem! Nem nevelték bele mindenkibe.
Már számtalanszor láttam, hogy kisebb boltokban, ahol láthatóan nem működik biztonsági rendszer, egész egyszerűen zsebrerakják a dolgokat, majd vesznek egy rágót. Ami lássuk be igen csekély fizetség azért a három félliteres üdítőért, ami a kabátzsebükben lapul.
Ilyenkor mi a teendő? Mégsem rohanhatsz oda az eladóhoz, főleg ha nem éppen barátságos kinézetű a tolvaj. És általában nem éppen az a 'gyerehadöleljelekmeg'-fajta...
És ez nálam nagy szó!!
Nekem bevált trükköm, hogy látványosan odanézek, ezzel is jelezve, hogy láttam! Mondjuk lehet, hogy rosszul teszem, és nemsokára megtalálják a holttestemet egy sötét sikátorban.
Szóval ha ilyet látok, nagy gondban vagyok. Mert tudom, hogy szólnom kéne, de nem nagyon merek. Tehát marad a láttam-nézés...
Ráadásul ezeknek a piti kis lopásoknak nincs semmi értelme. Mert nehogymár egy rágót ne tudjanak kifizetni, vagy ha nem tudják kifizetni, nehogymár nélkülözni ne tudják...
Szóval nekem vagy túlfejlett lelkiismeretem van, vagy egész egyszerűen gyáva vagyok.

Egy igazi hős

Kisebb koromban nagyon szerettem volna szuperhős lenni.
Persze, ha most felajánlana nekem valaki, mondjuk lézerszemet, vagy irdatlan erőt, nem mondanám, hogy kell a fenének...
Szóval, ha valakinek kétsége támadt affelől, vajon, hogy fogadnám, ha azt mondaná, el tudja intézni, hogy tudjak repülni, ezek után bátran szambázzon oda hozzám, megígérem nem hajtom el.
Vagy, ha már én nem lehetek hős (bár még van esély, hisz Harry Potter sem tudta a születésétől fogva, hogy mágus, igaz, ő érezte, hogy nincs vele rendben valami... Mondjuk én még nem próbáltam repülni... Ki tudja, talán sikerülne!), akkor legyen nekem egy saját hősöm.
Pontosan még nem határoltam be, hogy mire is használnám, de szerintem jó dolga lenne.
Itt most közlök egy rövidebb leírást álmaim hőséről, hátha valakinél akad egy...
Természetesen férfi hőst szeretnék. Lehetőleg ne legyen gnóm módon izmos, Egyszerre legyen ügyes és erős. Szóval se nem egy buldózert, se nem egy ilyen akrobata-bohóc hőst várok. Nem szeretném, ha tudna repülni, de mondjuk ne ijedjen meg, ha le kell ugrania egy felhőkarcoló tetejről. Oldja meg.
Ja igen! A lézerszem. Az nem hős akinek nincsen lézerszeme. Most komolyan, mi mindenre lehet használni!! Például rögtön nem kell olló, csak körbelézerszemezed ami kell, és már ki is van vágva. Vagy, ha valaki pattog neked, egyszerűen kicsit meglézerszemezed, azonnal elhallgat. Vagy, ha a tanár kéri, hogy végezz el egy egyenletet a táblánál, a helyedről fellézerszemezheted a táblára. Fel se kell állni...
Szóval igen hasznos a mindennapi életben is. Hát még amikor a gonoszok ellen harcolsz...
Tehát a lézerszem kell. Az sem hátrány, ha mondjuk halhatatlan. Sérthetetlen ne legyen mert szerintem direkt hősösebb egy hős, ha van rajta néhány vágás. Mert abból is látszik, hogy nem szoba-hős.
Legyen hallgatag és ne tükrüződjenek rajta érzelmek. Egy hős ne legyen érzelgős. Hiszen a világot kell nap mint nap megmentenie...
Csak engem szeressen...
A 'ruhája'...
Nem várom el tőle, hogy feszes, műanyag, köpenyes cuccban bohóckodjon. Határozottan levonna a férfiasságából!
Nem is tudom, mi lenne a legoptimálisabb... Talán öltözzön úgy, mint a régi filmekben a hóhérok. Az menő! Könnyű mozogni benne, kényelmes és félelmetesen-hősös...
Ja és ne nagyon hordjon rikító színeket. Mert nem film-hőst akarok, hanem normális hőst.
Legyen mondjuk valami dobócsillaga, vagy valami ilyen láncos-zörgős izéje. Most nem tudok hirtelenjében több menő fegyvert, de majd utánanézek. De a lényeg az, hogy frappáns, könnyen használható, célravezető fegyverei legyenek.
És a legfontosabb, legyen segítő állata.
Az én hősömnél csakis valami ragadozó jöhet szóba, a legjobb a feketepárduc. De esetleg a tigris, farkas vagy gepárd is lehet. Szívem szerint azt mondanám, hogy legyen kivi, dehát hogyan harcol egy kivi?!
Szerintem ezek a kritériumok teljesíthetőek. Ha nem is fontos, hogy mindegyik teljesüljön, az azért nem hátrány, ha tényleg vannak szuperképességei...
De az fontos, hogy nem egy bohócot akarok, hanem egy igazi hőst...

Hedonista? Sztoicista?

Rengeteg szót nem értek. Például, ha megnézek egy Híradót, több az olyan szó, ami csak homályos jelentéssel bír számomra, mint az, amit tisztán értek.
De nem csak ott. Pár hete magyarórán Nóri jelentkezett, hogy szerinte, az alapján, amit a tanárnő elmondott(...), ez egy hedoista életfelfogás. Erre Peti rávágta, hogy inkább sztoicista...
Én meg csak ültem, és hallgattam a kibontakozó vitát, mert úgy tűnt, csak nekem nem világos, mit is jelentenek a hedonista és a sztoicista szavak.
Ígyhát gondosan felírtam a füzetem sarkára, hogy majd otthon megkérdezem.
Nemtudom, milyen élethelyzetben tudhatták meg a többiek ezeknek a szavaknak a jelentését. Mindenesetre igyekeztem nem feltűnően nem érteni, tehát csak okosan néztem ki a fejemből, nehogy meg találják kérdezni, mit gondolok, vajon hedonista, vagy sztoicista volt-e a középkori emberek életfelfogása.
Nulladikban általános derültség közepette kiderült, hogy nem tudom, mit jelent az, hogy aranyér... Homályosan ezt is sejtettem, de nem voltam biztos benne. Mindenki nagy hévvel biztatott, hogy kérdezzem meg Nagy Csilla tanárnőt. Hangsúlyozom, nagyjából tudtam, hogy mit jelent, de már csak dacból (úgysem mered...), megkérdeztem. A Tanárnő becsületére legyen mondva, igen derekasan megfelelt a kérdésemre. Próbálta egyszerre szalonképes, és érthető formában tálalni.
Ma volt szerencsém elmagyarázni Anikónak a sztoikus szót. Habár ennek a jelentésével sem voltam tisztában teljesen, próbáltam elmondani, én mit gondolok. Körülbelül így hangzott: 'mikor tudod, hogy meg fogsz halni, de sztoikusan nem érdekel, na AZ a sztoikus nyugalom. Vagy mikor valaki ideges rád és te sztoikusan nézed, akkor ő még idegesebb lesz...'
Anikónak a szeme sem rebbent erre a nem túl gondos és pontos válaszra, mitöbb még fokozni is tudta.
Van olyan szó, amit csak szimplán rosszul használok. Például az, hogy alpári. Ez azt jelenti, hogy közönséges. Én viszont mindenre használom, ami nem tetszik. Egy hosszú és keserves lenevelő-folyamat eredményeképpen, ma már lényegesen kevesebbet, és pontosabban használom.
Emellett gondjaim vannak a PRO-KONTRA szavakkal. Mert nem tudom, melyik, melyik. Főleg német dolgozatoknál csúcsosodik ki, mikor pl. egy jármű hatékonysága mellett kell érvelnem. Szóval ilyenkor felteszem a kezemet, de már mikor lendül, a Tanárnő mondja is...
Aztán vannak olyan szavaim, amik csak az én, saját kis világomban léteznek. Például a töszönkölődni. Ennek a szónak nagyon konkrét jelentése van. Azt jelenti, mikor az öreg nénikék a bevásárlóközpontokban, a gyorsabb előrejutás reményében belebújnak az ember fenekébe, miközben látják, hogy lehetetlen haladni. Na ezt jelenti...
Vagy a nyönyörögni. Akkor nyönyörög valaki, mikor teljesen felesleges, sokszor lerágott dolgokat mond el sokadszorra és megintcsak fölöslegesen. Vagy amikor görcsöl mondjuk egy dolgozat miatt, és sok-sok szőrszálhasogató, rémesen felesleges és pitiáner kérdést tesz fel.
Viszont a kedvenc szavam a baró.
Ezt az égvilágon mindenre(!!) lehet mondani. Lehet vele lemondást, közönyt, dühöt, örömöt, tetszést és még ezerféle dolgot kifejezni. Ráadásul nekem jó érzékem van a 'lesajnáló baró'-hoz. Egy kis Liza-nézéssel párosítva szegény célszemély a földbe is van döngölve...
Vagy mondjuk a 'Valóban?' Ezt igazán jól csak unottan és lesajnálva lehet mondani. Mikor valaki valami irdatlan ökörséget állít, de teljesen átélten és valóban elhiszi, hogy igaz, amit mond, na akkor rámondod, hogy 'Valóban?' és már látod is a szemében a kételyt... Ha jól mondod.
Engem viszont a legkönyebben úgy lehet zavarbahozni, ha olyan szavakkal próbálnak meggyőzni, amit nem értek. Mert egy vita hevében dehogyis ismerem be, hogy csak körvonalakban, vagy még annyira sem értem azt, amit az 'ellenfél' mond... Dehogy... Előbb dőlök a kardomba!! Bár mondjuk, ha láthatóan a másik sem érti amit mond (Marci), akkor igazán könnyű rámondani, hogy 'Mivan??!!'...
Szóval sok szót nem értek. De szerintem az emberek fele, akik ilyen idegen szavakat használnak, maguk sem értik, amit beszélnek. Csak olyan jól hangzik...

'Ez nem lehet igaz...hagyja már abba!!!!!!!'

Tegnap este nem aludtam és ennek több oka is volt. Egyrészt Blanka. És ha ő egyszer úgy dönt, nem alszunk, akkor bizony nem alszunk! És nem is aludtunk.
Másrészt egy macska, amit a legszívesebben fejberúgtam volna, kizárólag az állított meg, hogy le kellett volna menni, meghát mégiscsak egy állat...
Harmadrészt egy idióta templomharang, ami negyedóránként kalimpált egy kicsit... Pont mire elaludhattam volna, eltelt újabb negyedóra, így Blankával felváltva káromkodtunk.
Anikó persze most is jóval előttünk kifeküdt. Tehát magunkat kellett szórakoztatni, ami, logikusan, még sohasem okozott gondot. Blanka sajátos nevetése a legfaarcúbb kocka arcára is mosolyt csal, mert emberfelettien morbid. Mint egy ló, amit kínoznak. Ja és bármin képes elkezdeni, órákon át, szünet nélkül... Emellé társult a templomharang és a macska, így elképzelhető és érthető, hogy miért is nem aludtam az éjszaka nagy részében...
Előtte egész nap a városban kóboroltunk, feladatlapot megoldottunk, és az is fárasztó volt, főleg negyven fokban, hosszúnadrágban(mert mi rossz időre készültünk). Szobánként egy feladatlapot kaptunk, de hozzánkcsapódott egy fiúszoba is, így azt gondolná az ember, hogy könyebb volt megoldani, mert többen voltunk, de nem... A feladatlap megoldását a Dzsámi gondnoknőjére és Anikóra hagytuk. Tehát nekünk tényleg roppant nehéz dolgunk volt...
Aztán megfáradtan beültünk egy McDonald's-ba, és Dani önbizalmát próbáltuk farigcsálni, vagy pedig hallgattuk az értekezésüket a nőkről.
Ezt így az egész nőtársadalomnak mondom, hogy félelmetes, hogy milyen lányok tetszenek a fiúknak, tehát egészen rossz irányba próbáljuk fejleszteni magunkat...
Aztán vacsorára visszamentünk, és ez a kis idő pont elég volt arra, hogy párakat vizipipán kapjanak, így a szokásos 'mivel tehetjük jóvá Tanárnő'-kérdésre összeült a kupaktanács és végül egy tízórás, zenés-táncos előadás mellett döntöttünk a pécsi főtéren. A fiúk elvonultak gyakorolni, mi pedig megint ki lettünk csapva a belvárosba.
Az előadást még az unokáinknak is mesélni fogjuk, és a csoportokba verődő túristák ugyancsak. A 11. b. fiúcsapata és a rajtuk fetrengve nevető lányok fényképeken kikerülnek a falra a világ legkülönbözőbb pontjain, 'tipikus magyar gimnazisták' felirattal. A videó egyébként záros határidőn belül a világhálóra is felkerül, és megdönti a nézettségi rekordokat...

Éjfélre, ki-ki milyen állapotban, de mindenki befutott a szállodába, és négyig-ötig még tartottuk magunkat együtt, egy nagy kupacban, de végül be lettünk parancsolva a szobáinkba.
Kisebb-nagyobb járkálások, visszaküldések után végül mindenki a saját szobájába szorult.
Aztán, mivel szép lassan fáradtunk, leginkább a következő kép alakult ki: Anikó araszol az ágya felé, mi meg Blankával hisztérikusan ökörségeket csinálunk és mondunk. Anikó után Blanka dőlt ki másodiknak, de ezt nem hagyhattam. Hosszú munkám következményeként Blanka felébredt én pedig kifeküdtem. De persze ő sem hagyhatta annyiban...
Reggel három, de leginkább kettő, ráncosképű, kialvatlan, morcos tinédzser nézett vissza ránk a tükörből. Leslattyogtunk reggelizni, ahol ugyancsak ráncos, kialvatlan és morcos arcok pislogtak vissza ránk.
Délelőtt a Zsolnay-gyárba mentünk, ami nem nagyon rázott fel fásult álmosságunkból. Sajnos a 'szépen' kifestett tányérok nem az én műfajom. Aztán délután mentünk az olyannyira várt Mecsextrém-kalandparkba. Az ezerötszáz forintos belépő nyújtotta, összes lehetőséget kihasználtam.
Az akadálypálya, amit tízméteres magasságban, két kampón lógva kell végig csinálni, istenkirály volt. Én voltam az első lány.
Mondjuk mikor két kézzel kellett volna áthimbálnom magam az ötméterre lévő következő fára, kicsit tudatosult bennem, hogy nem vagyok túl jó kondiban. De ahogy átértem, az önbizalmam is visszatérőben volt. Aztán boboztunk, quadoztunk, mászófalaztunk, és a legjobb, gokartoztunk. Három kereke van, és arra megy amerre dőlsz.
Bakay gyorstalpaló ismertető-tanfolyama után a pálya ördögévé váltam. Csak úgy suhantam...
Egyszer estem csak, de akkor embereset. A könyököm lehorzsolódott, és most érzem csak igazán, milyen érzés az, ha valakinek előző nap beleáll egy kormány a hátába...
Ezt addig csináltuk, amíg mindenki hulla nem lett, és be nem parancsoltak minket a buszba.
Hazafelé már csak aludtunk, zenéthallgattunk, vagy csak bambán bámultunk ki az ablakon.
Az odafeleúttal ellentétben, itt már senkire nem kellett rászólni, hogy üljön, ne pedig álljon, vagy mászkáljon...
Állítólag jövőre is Pécsre jövünk osztálykirándulni. Szép. Lassan jobban ismerem, mint Budaörsöt.

kösz.

Egyhetes munkámat vágta taccsra a kozmetikus aki, Anikó kérdésére, miszerint fájni fog-e a füllyukasztás, közölte, hogy igen, fájni fog.

Mit összedolgoztam azért, hogy elhigyje, hogy nem fog...

Én és az állatok

Év elején még nagy állatbarátnak tartottam magamat.
És akkor jött a tavasz... A budaörsi galambok birtokba vették a tetőnket. Bizony...
Az első alkalmakkor nem hittem a fülemnek, mikor reggel arra az éktelen kurrogásra ébredtem. Úgy tűnt, valami vitasarkot alakítottak ki az ablakom alatt. Ott ültek és azokkal a kis buta szemeikkel bámultak az ablakból kifelé szitkozódó emberi lényre, nevezetesen rám. Mert nem voltam elragadtatva, hogy ők keltettek, attól meg végképp nem, hogy reggel hatkor. De győzött az állatszeretetem és megnyugodtam. Egészen addig, amíg rá nem döbbentem, hogy huzamosabb ideig kívánnak errefelé tartózkodni, és komolyan gondolják a reggel hatórás keléseket.
Tehát onnantól kezdve a reggeleim menetrendszerűen alakultak. Hatkor kipattant a szemem, lassan felfogtam, hogy persze, megint a galambok azok, szép lassan felforrt az agyam, mint a rugó felültem, kivágtam az ablakomat(mire a kis társaság döbbenten elhallgatott, és kiváncsian lesték a fejleményeket) és kisikítottam az ablakon... Aztán bevágtam az ablakot és visszafeküdtem.
És ekkor meghallottam, hogy halkan megkurran az egyik... Feszülten figyeltem, alvásról már szó sem lehetett. És még egy, és még egy, és még egy.... Újra teljes hangerővel nyomatták, hacsak nem hangosabban!!
És ezt minden reggel eljátszották. Minden reggel!!
A családom lassan őrültnek kezdett tartani, mikor minden egyes galambkurrantásra, mint az őrült rohantam, kezemben egy virágkaróval, és megpróbáltam fejbecsapni a madarat. Ami persze nem sikerült, mert mindig odébbrepült egy fél méterrel... Mesés volt.
Ám ekkor Apunak mentő ötlete támadt: vizipisztoly!!!
És bevált. Döbbent kis barátaim megfutamodtak. Egy egész héten keresztül nem láttam őket, ám az egy hét elteltével szép lassan visszaszállingóztak, és kitapasztalgatták, meddig ér el a vízsigár... Újra ott tartottunk, ahol az elején. Maradt a hajnali káromkodós sikítozás..
Ekkor a gondnok tett lépéseket a madárállomány ellen(vagy a reggeli sikítozásom ellen) és felszerelt egy tüske-bigyót az ereszre, madaraim legfőb helyére.
Sajnos ez egy másodpercig sem állította meg őket, mert egyszerűen nem az ereszre, hanem az eresz mögé szálltak és onnan pislogtak ki buta kis szemeikkel.
Mert a galamb irtózatosan buta! Megadatott neki az, amiért az emberiség csak küz, a repülés, erre ez meg porban, mocsokban él, kurrog és nagyon ostobán néz ki a fejéből...
Békegalamb...Az meg a másik!! Pont ennek a teremtés alja-állatnak kell a békét jelképeznie?!
Tényleg nem volt ennél jobb? Béke kivi...:P
Szóval nem tudtam továbbra sem mást tenni, mint tűrni.
És mostanra szépen elmaradoztak. Nemtudom, hol lehetnek. Őszintén nem is érdekel.
Mindenensetre három hónap tömény gyönyörűséget okoztak nekem, amiért örökké hálás leszek nekik.
Tehát visszatértem az állatbarát-maszkom mögé, és újra hétig aludtam. Egészen tegnap estig.
Akkor ugyanis a természet újabb harcosát vetette be ellenem, egy csúnya, hangos, zöld TücsökPetit...
Mikor este, mint a hulla, éjfél körül ágybakerültem, reméltem, hogy több rémséget nem tartogat számomra a nap, mint amennyit tartogatott. És ekkor felcsendült a terrorista-tücsök szerenádja. Mivel hónapokon keresztül galambokon edződtem, ezt már békés belenyugvással kezeltem, felkeltem, megeresztettem egy mély, hörgő sóhajt és bevágtam az ablakot.
Tessék!!
Nesze Természet...

Leszek még ennél boldogabb?

Tour de Velencei tó

Csütörtökön körbebicikliztem a Velencei tavat! Ez amúgy közel sem annyira nehéz, mint amilyennek így elsőre hangzik...

Ha nem lett volna kb negyven fok, nem is tűnt volna távolságnak.Körülbelül tizen mentünk az osztályból. A terv szerint vonattal megyünk Gárdonyig és onnan biciklivel körbetekerünk, ugyanoda érkezünk és vonattal hazajövünk. Tehát a terv ördögien tökéletes volt.

Az első bökkenő a biciklisvagon hiánya volt. Vagyis volt, csak zárva volt. A legérdekesebb a kalauz arca volt, mikor megkérdeztük, hogy hol a bicikliskocsi. Úgy válaszolt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ja, azt nem tudja kinyitni... Így egy normál kocsi elejébe toltuk fel a bicikliket, ami csöppet sem kényelmes, mert minden megállónál ki kell rohanni megnézni, hogy vajon elférnek-e a bicajoktól a fel, vagy leszállni óhajtók. Mondjuk ezeket a kis túrákat inkább a Peti csinálta, mint mi...

Visszafelé leglább már az arra kijelölt kocsikban utazhattunk, mondjuk ülőhely híján a földön ülve. Bár a visszaút már pillanatok alatt elröppent, mert azért ki voltunk purcanva rendesen.

Gárdonyból aztán nekiindultunk biciklivel. A hátizsákom úgy a második perc magasságában konkrétan ráizzadt a hátamra, így az első pihenőnél levakartam, és felerősítettem a kormányra. Kényelmes nem volt, de legalább nem folyt sugárban az izzadtság a hátamról, mint kedves kis társaimnak...

A vizem az út negyedénél már közel hatvan fokos volt, de még így is klasszisokkal jobb volt a semminél! Akármennyit ittunk is, senkinek nem kellett WC-re menni, ezzel is érzékeltethető, hogy milyen irdatlanul meleg volt.

Mikor az autópálya felett vitt át az utunk, hihetetlen felüdülést jelentett, hogy integethettünk az alattunk elhaladó autósoknak. És kivétel nélkül mindenki vissza is integetett! Mondjuk nem a legizgalmasabb dolog órákon át egy kopár, unalmas, szinte egyenes úton autókázni. Úgyhogy nekik is felüdülés volt az a pár idióta, integető gimnazista a hídon.

Közel másfél óra alatt meg is tettük az egész kört,
úgy, hogy közben fagyiztunk, és Pannit is jópárszor bevártuk.

És ekkor jött az egész nap csúcspontja, a fürdés!! Tényleg újjászülettünk...

De kedves hímnemű társaink kevesebb mint fél percig bírtak egyhelyben megmaradni, és úgy döntöttek, ők mégegyszer körbetekernek. Természetesen egy percig nem akartuk visszatartani őket a jól megérdemelt szórakozástól...

Úgyhogy ők elindultak, mi meg egy homályos lehet, hogy megvárunk titeket ígérettel ott maradtunk a strandon.

Egy idő után Szasza, az egyetlen ottmaradt fiú, úgy döntött inkább hazamegy. Könnyek közt őt is elbúcsúztattuk, és elindultunk kaját vadászni. Anikó botor módon az én tájékozódási képességeimre bízta magát, szóval borítékolni lehetett az eltévedést. Vagyis tulajdonképpen nem is tévedtünk el, hanem egy kisebb...kerülővel értük el a célt. A másik sajnálatos dolog az volt, hogy optimistán mindketten cipő nélkül indultunk útnak. Köves talajon... Nagyon kényelmes volt!

A hot-dog némileg felüdített, és feledtette velünk az odavezető út hányattatásait. Na persze hamar visszatanultunk bele, a visszaúton!

Ezután már csak napoztunk, és reméltük, hogy nem lesz vihar, amíg a fiúk tekernek. Na persze vihar egyáltalán nem lett, sem akkor, sem pedig később...

Végül szépen egymás után, kisebb lemaradásokkal, de mindannyian befutottak. Nekik kevesebb mint három perc elég volt a teljes regenerálódáshoz, és már indulni is akartak hazafelé. Közben Szasza is visszajött, aki még az állomásig sem jutott, mert valami haverral akadt össze, így az ő kellemes személyével kiegészülve, vagy kiteljesedve, elindultunk a vonathoz.

Mivel a bicikliszállításom hazafelé is le volt rendezve, teljes lelki nyugalommal ültem a vonat cseppet sem tiszta padlóján, és fuldokoltam a hőségtől.

Hazaérve irány a fürdőszoba, csap megnyit, megvár míg elég sok víz kifoly, aztán belefekszik.

És csak fekszik...

Tisza

Gondoltam arra, hogy a tábori előkészületeknek úgy amblokk szentelek egy bejegyzést, de végül akkora volt itthon a felfordulás, hogy nem lett belőle semmi. Annyit így elöljáróban elmondhatok, hogy bármennyire is hihetetlen volt számomra, meg hihetetlen lehet akárki számára, igenis bele lehet férni 7 napra

egy 30 literes műanyag hordóba! Mikor legelőször megláttam, azt gondoltam, hogy na oké én itt és most adom fel. Aztán mikor úgy nagyjából átláthatóan megvolt, hogy mit is szeretnék belegyömöszölni kicsit megnyugodtam, mert szemre belefért.

Na persze az, hogy valami szemre oké, az még az égvilágon semmit nem jelent. És valóban nem is jelentett. Mert nem fért bel. Ekkor jött a kérdés, mire is van szükségem valójában. Ezen a ponton kiraktam az előkészített mennyiség felét. Így belefért egy törölköző híján.
Újabb létszámcsökkentés következett, ami végül egy dugig tömött, de lezárható hordót eredményezett.És ekkor jött az újabb, és komolyabb akadály. Az eső. Ugyanis esett.

Gyorsan beindult a riadólánc, és egyeztettünk egy túramegbeszélést. Egész nap szomorúan nézegettem a tökéletesen becsomagolt hordómat...Este a gyűlésen egyöntetűen megszavaztuk az indulást. Ez az akadály elhárult. Ráadásul ez a gyűlés arra is jó volt, hogy kb feltérképezzük, kik is megyünk. Szimpatikusak voltak.
Másnap reggel átcipeltem a cuccokat a gimibe, és már előre elkeseredtem, hogy ezt a cuccot nekem minden nap kétszer kell hurcolásznom, ki tudja mekkora távon.A vonatig különösebb gondok nélkül jutottunk el. Ám ekkor következett az 5 órás vonatút...

Ez a körülményekhez képest(időjárás, időtartam, férőhely) kifejezetten élvezetes volt. Mindig szerettem az ilyen táborokra specializált játékokat.
Ezután következett egy rövidebb-hoszabb buszozás.A legelső campingünk igazán jó volt. Viszont mivel fedett helyre szerettünk volna építkezni, a sátrakat a fürdők alá vertük le. Így ha bárki fürdött, vagy akár csak a WC-t húzta le, olyan hangorkán keletkezett, mintha valamiféle árvíz készülne minket elmosni. De ehhez is könnyen hozzá lehet szokni, ha valaki egsz nap

evezett. Az estéket leginkább bridzsezéssel, vagy még a kezdetekben kamuval töltöttük. Kamuzni nem tudok, bridzsezni

meg próbáltak tanítani. Több-kevesebb sikerrel. Igazán türelmes tanárom volt. Az egyetlen üröm az örömben, hogy a két kőrt tábor végéig nem sikerült összehoznunk Ádámmal bridzsen.

Első nap még csak testileg és lelkileg rákészültünk az 5 nap kemény evezésre, úgyhogy csak másnap indultunk el ténylegesen, hordókkal megrakodva. Én a 2-es számú gépház, másnéven 'A Gépház' szerepét töltöttem be. Elsőnek mindig az 1-es számú gépház száll be (Anikó), aztán én, aztán a Capitano Petink.

Ez volt a rend.

Az első napokban még az izomzatom nem volt a megfelelő, de állítom, hogy a végére határozottan belejöttem!!!!
Az első napi 36 km-t néhol csorogva, néhol evezve tettük meg. Itt jöttünk rá, hogy a világ legokosabb döntése volt az időjárást figyelmen kívül hagyni, ugyanis verőfényes napsütés volt.

Ígyhát napoztunk, lustultunk, Petit gyözködtük, hogy pihenjünk. A legjobb az volt, mikor 3-4 kenu összekapaszkodott, és együtt csordogált. Ekkor történtek az árucserék(sebtapasz, kaja, sör) Aztán valaki(Peti) mindig megunta és menni kellett tovább. A második táborunk már nem volt maga a menyország...

Itt is egy emelt alapú ház alá épíkeztünk, viszont ezen az éjszakán esett az eső... Durván 2 óra alvás után észrevettük (vagyis Anikó észrevetette velem), hogy alánk folyt a víz. A hangzavarra Becz tanárúr is odajött, és mondta, hogy menjünk fel az ő

szobájukba (ahol 'Lujdzsival' laktak és négy ágy volt). Én onnantól kezdve egyáltalán nem aludtam. Hallgattam a tanárúr andalító horkolását... Aztán mikor már eléggé idősnek ítéltem meg a reggelt, kibújtam lyukamból. Az aznapi evezés homályba vész, mivel szinte félálomban sikerült megtenni az utat.

És az enapi szállásunk volt maga a paradicsom. Szabadstrand...Melegvíz...Étterem...Kártyázásralakalmasterasz...Melegtea...stbstb.
Itt jó sokáig húztuk este. Én már majdnem meghaltam úgy fáztam, így rámadtak kb 6 rétegnyi ruhát. Ugyanis, hiszen rólam beszélünk, az előző napi eső alatt kissé átnyirkosodtak a ruháim...A másnap reggel volt a legszebb reggelünk, ugyanis a tábor során először sütött a nap. Hihetetlen érzés napsütésre ébredni 3 nap tömény hideg-reggel után. Szépen nyugisan felkeltünk, úgy ahogy voltunk pizsiben elslattyogtunk a boltba, vettünk reggelit,

és visszaslattyogtunk. Aztán komótosan becsomagoltunk a hordókba, és vízre csurrantottuk a kenukat(a fiúk cipelték le a hátukon). Ezen a napon az 1-es számú motorház evezési

technikájával voltak gondok, amit a Capitano azonnal javított. És én ezen a napon napszúrást kaptam... Mikor beértünk a táborhelyre, szinte összeestem. Hányingerem volt és fájt a fejem. Ráadásul pont ekkor csináltuk mi a vacsit... Azt el kell mondanom, hogy az ételek közül, mármint az ehető ételek közül kizárólag a paprikás krumplit nem eszem meg. Na és mi volt a vajon a vacsora? Hát igen!
De az esti tábortüzezésre összeszedtem magamat. Olyannyira ellazultam, hogy egy idő után egyszerűen elaludtam amíg a többiek beszélgettek. Szerencsére Becz tanárurat még

hallhattam énekelni, igazán vétek lett volna kihagyni.
A legközelebbi emlékem az, hogy reggel felkelek. Azt, hogy mégis hogyan kerültem a

sátorba, kisebb köd fedte. Állítólag a saját lábamon mentem be. Nem kétlem, ugyanis némi hajlamot mutatok az alvajáráshoz. Már csak remélni tudom, hogy nem csináltam semmi olyasféle dolgot, amit esetleg egy YouTube kaliberű oldalon láthatok viszont. Azt mindenesetre megnyugodva észleltem, hogy nem súgnak össze a hátam mögött és nem nevetnek az arcomba.
Ez volt a legutolsó evezős napunk, és szinte végig szembeszél volt. Szép lezárása volt egy kenus vándortábornak...
Állítolag pár km-rel Tokaj előtt volt egy büfé. El lehet képzelni micsoda lelkesedéssel gondoltam arra, hogy végre ehetek majd valami normális kaját. Aki gyors fejszámoló, hamar rájöhetett, hogy előző nap reggel óta nem sokat ettem. Hiszen aznap vasárnap volt, így a reggeli is kimaradt bolt hiányában. Előző nap dél óta pedig töményen rosszul voltam.Tehát el lehet képzelni micsoda várakozással lestem a nevezetes km-követ.
Meg is érkeztünk és ki is kötöttünk szerencsésen. Szinte repültem az étlaphoz...ahol kizárólag hal volt, ami ráadásul, mivel a csávó egy nagyobb, előre bejelentkezett!!, csoport érkezését várta, minimum egy óra múlva lett volna készen. Hát nem csodás?
Így kértünk egy pogácsát, ami az egyetlen dolog volt az étlapon a halon és a sörökön kívül.
Ez kissé ugyan aszott volt, de isteni felüdülés is.
Bevártuk a többieket, mivel természetesen ide is legelsőnek érkeztünk, és megnéztük a Forma-1 rajtját.
Innentől lefelé megint csak egy keményebb evezés következett, mivel még mindig szembeszél fújt, de olyannyira el voltunk keseredve attól, hogy utolsó nap, hogy akármennyi még a Tiszán töltött szembeszeles napra elcseréltük volna a hazautazást.
Ezen az estén be voltunk csapva Tokajba, és éjféig mindenki azt tehette, amihez kedve volt. Mi sétáltunk egy keveset, majd beültünk bort kóstolni. Természetesen csalhatatlan ösztönöm segítségével sikerült egy nem kifejezetten finom, száraz bort kérnem, így aztán az rövid úton Andrishoz vándorolt, míg az övé hozzám.
Páran ezután haza is indultak, de mi, a fittebbek, inkább maradtunk még. Sétáltunk egy keveset, de lassacskán igazat kellett adnunk a táborba visszamenőknek, és inkább mi is elindultunk.
Úgy gondoltam, hogy habár visszamegyünk a táborba, még azért fennmaradunk. Ennek ellenére mindenki szinte azonnal lefeküdt. Csak néhányan voltunk azok, akik az utolsú naphoz méltóan még viribültünk egy keveset.
Most közel sem volt olyan családias, mint előző nap a tűz mellett, ráadásul eléggé hideg is volt, amit a világ minden kincséért sem vallottam volna be, úgyhogy szépen lassan elaludtam Andris ölében. Ide most egyszerűbb lenne bemásolni a teganap esti elalvásom utáni részt, merthogy ugyancsak nemtudom, hogy hogyan is kerültem be a sátorba. Lényeg az, hogy bekerültem és mindeddig semmi kínos incidensről nem tudok.
Ezen az éjszakán még volt egy kis epizódunk Anikóval. Állítólag felébresztettem őta azzal, hogy ébresztő van, ő meg elkezdett öltözni. Szépen felöltözött és elindult kifelé, aholis

megdöbbenve tapasztalta, hogy még sötét éjszaka van. Hátrafordult, hogy ezt megossza velem, de én addigra már édesen-kedvesen aludtam. Hát igen. Lehet, hogy valami mély gyökerű sérelem...

A másnap reggeli indulás olyan gyorsan és gördülékenyen haladt, hogy meglátszott, hogy egy hete ezt csináljuk.
Szépen lassan besétáltunk az állomásra, közben vettünk reggelit és elindultunk hazafelé.
Most InterCity-vel jöttünk, így csak 2-3 óra volt. Ez pont elegendő idő volt arra, hogy bebizonyítsam mérhetetlen sudoku, amőba és keresztrejtvénytudásomat. Aztán sajnos hazaértünk és végeszakadt ennek az egyhetes idillnek...

Meleg...

Reggel még jó. Mikor kimegyek a kapun magamban megállapitom, oké, langyos. Aztán fokozatosan ( és természetesen érezhetően ) melegszik a levegő. És a tetőfok pontosan az az idö-intervallum mikor hazafelé veszem az irányt. Na itt most jópáran megjegyezhetnék, hogy durván 200 méterre lakom az iskolától. Igaz. De most képzeljük el azt a tikkasztó meleget, amikor már az aszfalt felett is délibáb-kezdemények lebegnek, a Nap olyan rettentő vakitoan süt, hogy a fehéren, esetleg a sárgán kivül semmilyen más szint nem tudunk megkülönböztetni, az emberek, mint a vadászgörények, a falhoz lapulva közlekednek, azzal az illuzióval táplálkozva, hogy a házak ereszének a minimális árnyéka megmentheti őket az iszonyú napsütéstől, mindenki és minden tikkadt, szinte már halott. Már levegőt sincs kedvünk venni, és átkozzuk azt a vakmerő embert aki a hajdani június 4-i iskolazárást valamilyen relytélyes okból 15-ére módositotta. Egész biztosan nem volt iskolás korú gyermeke, mi több valószinüleg egy iskoláskorú gyereket sem ismert.
Na és ebben az iszonytató időben kell nekem 200 métert megtenni. Mikor belépek a lakásba, szinte a kulcsot az akasztóra tévő mozdulattal tépem (!!) le magamról a ruhát. Aztán persze a nap hátralevő részében szedhetem össze különböző ruhadarabokat a lakás különböző részeiről...
Az iskolai tanitás persze kitart, és június 10-e magasságáig egészen biztosan meghallgathatunk pár igazán érdekes órát mondjuk a sav-bázis reakciókról, vagy kézhezkaphatunk pár igazán elgondolkodtató matematikai egyenletet. Ám eközben semmiképpen nem az órára figyelünk. És ez nagy valószinüséggel az arcunkra is kiül. Meredt tekintetek, álmatag válaszok. És már a tanároknak sincs ereje leszidni minket.
Ilyenkor már a tanárság és a diákság természetesen kölcsönösen egymás agyára megy. Mi folyamatosan az évvégi jegyeinket hallgatnánk , vagy esetleg DVD-znénk, ám a tanároknak le kell adniuk az ez évre kijelölt és meghatározott tananyagot, miközben még az évvégi jegyeket sem tudják nagy biztonsággal.
Aztán persze ilyenkor már szomorkodik is az ember, hogy 2-3 hónapot a jól megszokott iskolai környezetétől távol kell majd eltöltenie. Megfogad pár dolgot, hogy jövőre min kell változtatni, a lányok égre-földre esküdöznek, hogy szeptemberben bombázóként térnek majd vissza, a fiúk meg azt, hogy növesztenek még pár bicepszet, tricepszet.
Aztán majd szeptemberben kiderül kinek mit sikerül beváltania.