Ma

Hát igen. Szerintem a következő történethez nem kell kommentár. Olvassátok és okuljatok!

Ma reggel tízkor kiléptem Orsiéktól (egy áttáncolt éjszaka után) és elindultam a Sasadi felé. Közben hatezer hajléktalan szólított le tízforintosokért (senki nem kapott, másnapos voltam), de csak átverekedtem magam. Közben találkoztam egy Sanyival (ködös arcú köszönés) és felszálltam egy 240-esre. A buszon döbbenten tapasztaltam, hogy a képek visszaváltásához szükséges papírkám leveszett, így csak rábeszéléssel fogom tudni megszerezni őket.

Mivel kb. tízre ígértem magamat és már tizenegy volt, gondoltam félóra ide vagy oda, lemegyek az Auchanba és kiváltom a képeket. Elvileg úgyis délelőtt kell értük mennem.

Szóval szépen lebuszoztam, leszálltam és elindultam át a buszvégállomáson. Mivel a sapim olyan, hogy elég karakáns ellenzője van, a homlokom magasságánál feljebb nem látok, hát még ha le is hajtom a fejemet, ezért igazán nem sokat láttam a világból. Még érzékeltem, hogy egy fehár autó mögött fogok elmenni, amikor valami iszonatos erővel nekicsapódott a számnak. Pár perc néma káromkodás után rájöttem, hogy a kocsi nyitott csomagtartója volt az. Remek. Mivel van bennem annyi méltóság, hogy úgy tegyek mintha semmi nem történt volna, hát... úgy tettem mintha semmi nem történt volna, miközben az iszonyatos lüktető fájdalom ott tombolt a számban. Már majdnem elértem az Auchan előtti fedett részt, amikor éreztem, hogy valami sós folyik a számba, gyors törlés kesztyűmmel, vér... Na itt egy kicsit megijedtem és futólépésben igyekeztem a WC felé, de persze a kezemet a szám előtt tarta, további vérlöketekkel árasztva el a kesztyűmet. Beértem a WC-be. Megálltam a tükör előtt és elbőgtem magamat. Az egész arcom véres volt, a seb nem is látszott. És folyamatosan ömlött a vér az államra és onnan a sálamra. Az Auchan mosdójában a csap a világ egyik legidegesítőbb dolga, mivel csak akkor folyik víz, ha pontosan alá tartod a kezedet. Na most mikor te az arcodról akarod a vért levakarni, akkor ez baromira nem praktikus. Szóval küszködtem vele egy ideig. Aztán abbahagytam. Tökmindegy.

Teletömtem a zsebemet kéztörlővel és (minden mindegy alapon) elindultam a képekért. Ha már egyszer itt vagyok. Elég gyakran kellett cserélgetnem a zsepiket, mert határozottan gyorsan átvéresedett és nem igazán akartam így Karácsony előtt sokkolni az embereket.

A csaj, akinek elhadartam, hogy a képekért jöttem annak ellenére, hogy nincs meg a cetlim, először csak méla döbbenettel bámult rám. De miután elcsöppentettem egy kis vért a pultra már nagyobb fokozatra kapcsolt. Mivel a zsepim elfogyott kértem. Kaptam hat mázsát és rengeteg rettegő pillantást is.

Ahogy kiléptem a boltból rámtört a pánik. Mi van ha össze kell varrni? Elkezdett zengeni a fejelmen az egyik barátnőm hangja " két öltéssel kellett összevarrni"... Hát itt egy röpke pánikroham tört rám. Elsötétült a világ és nem hallottam. Akinek extra alacsony a vérnyomása tudhatja miről beszélek. Odavánszorogtam egy padhoz, letéptem a sálamat. Semmi. Kibotorkáltam az ajtón, hátha a hideg segít, semmi.

Visszamentem és ott az Auchan kellős közepén összeestem. Nem elájultam, mert teljesen tudatában voltam, hogy hol vagyok. Csak egyszerűen annyira remegtem, hogy nem bírtam állva maradni. Kb. nyolcvan ember rohant oda hozzám. Valahogy felvakartak. Aztán mikor észrevették, hogy sugárban folyik a vér az arcomon kicsit meghátráltak. Én meg motyogtam valamit, hogy alacsony vérnyomásom és elmentem. Valószínűleg most azt hiszik, hogy megvertek vagy ilyesmi. De akkor ez baromira nem érdekelt.

Hazafele már végig bőgtem. A buszon még megpróbáltak valami áruház után érdeklődni, de mikor meglátták, hogy bőgök és véres vagyok, hagytak. Ja még javasolták, hogy menjek be az ügyeletre és tetessek fel nyomókötést (!!!!). Ja persze.

Szóval hazamentem, bőgve benyitottam, Anyu sugárzó arccal sietett felém... Aztán meglátott és annyit kérdezett, hogy 'megvertek?' ... Azért ez sem rossz. Miért rögtön ez?

Szóval bőgtem vagy háromnegyed órát, megjött Apu, akkor neki is bőgtem háromnegyed órát, most meg bármikor tükörbe nézek sirdogálok. Vagy most pl., mikor leírom.

Szép. Pár napig nem megyek emberek közé...

Örömhír

Ez csak egy rövidke bejegyzés lesz. Egy örömömet szeretném megosztani a nagyérdeművel. Megírtam a fizikadolgozatomat. Az eredmény ilyen szempontból lényegtelen. Tényleg az.

Biztosan mindenki érezte már, hogy a dolgozat előtti órákon minden egyes új információ olyan, mintha egyre mélyebbre ásnának. És egyre kevesebbett hallanál, értenél.

Aztán ahogyan megírtad a dolgozatot, mintha a víz alól bukkannál elő. Minden kristálytiszta, vidám és érthető. És te olyan boldog vagy, hogy a legszívesebben ölbekapnád a tanárt és körbe-körbe rohangálnál vele a teremben.

Hát ennyi.

Boldog vagyok.

...

szerintem ehhez nem is kell komment...

buláj.

Életünkben először úgy döntöttünk, hogy meglepetésbulit szervezünk. Méghozzá Kuszinak a betonhátvédnek.

Valamiért az én feladatom lett az, hogy délután négytől este nyolcig lefoglaljam. Kicsit túlzásnak éreztem a négy órát, mert még ha hat-héttől kell vele lennem és odanavigálnom a "helyszínre", akkor oké. De mi a fenét kezdjek vele négytől?!

Gondoltam összekapcsolom a kellemest a hasznossal és elviszem shoppingolni. Nem a shoppingolás a kellemes...

Az elején még tök lelkes volt, szintehogy lelkesebb, mint én. De aztán... Egy élőhalottat rángattam magam után láncon, aki egy idő után már csak artikulálatlan hörgésekre volt képes. Szóval négy óra húsz percre ez a program kifújt.

Azt megkaptam feladatban, hogy etetnem/itatnom nem szabad, mert az rengeteg lesz este. Dehát Kuszit nem etetni lehetetlen. Ha nem kap enni, beleharap a szembejövőkbe. Meghát mikor mi ketten találkozunk, az mindig irgalmatlan zabálásokba fullad. És láttam rajta, hogy ő most is valami ilyesmiben reménykedik.

Úgyhogy cselesen el kellett távolítanom kajaközelből, szóval előterjesztettem, hogy menjünk fel az Istenhegyi útra a másik lakásunkba. Úgyis (valami rejtélyes okból) szereti azt a helyet. Azt hazudtam enni biztos van.

Apa nem volt ott, a kulcs nálam, szóval mint egy igazi bajkeverő dörzsöltem a markomat, hogy bizony de ügyes vagyok. Ötre oda is értünk, öt óra kettő percre már ki is dühöngte magát, hogy nincs semmi kaja, öt óra három percre pedig már el is döntöttük, hogy filmet fogunk nézni.

Közben kivittem a szemetet és találkoztam a ház ezer nyugdíjas lakója közül az egyikkel, aki sejtelmesen megjegyezte hogy d"e jó is egy külön kis lakás, ha az ember fiatal és az udvarlójával szeretne lenni. Csap apukám meg ne tudja igaz-e?" Na most ezt vegyem fenyegetésnek?! Inkább csak bőszen egyetértettem és visszamenekültem.

Megnéztük a Kill Bill 1-et. Dehát az első rész könyörög a folytatásért, ezért belekezdtünk a második részbe is, nagyjából hétkor. Én ugyanis TÖKÉLETESEN ELFELEJTETTEM, hogy időre kéne vinnem. Sőt. A születésnapját is. Szóval szépen nyugisan végignéztük a második részt is, végeztünk kilenc után valamikor. És ekkor bevillant, hogy jézusom! oda kell érnünk Petiékhez nyolcra. Magyarul másfél órával ezelőtt. Szóval hisztérikusan elkezdtem rángatni, hogy nekem haza kell mennem és vigyen haza, mert otthon megölnek (itt kicsit meglepődött, mert nem jellemző, hogy otthon azért engem megölnének, mert nem érek haza nyolcra, de azért feltápászkodott). Közben mint a szél hívtam Petit és lefolytattam a világ legérdekesebb beszélgetését, ő üvöltött a telefonba (már hetvenszer hívott előtte) én meg próbáltam úgy csinálni, mintha Anyával beszélnék.

Mikor kiértünk Budaörsre hirtelen felsikoltottam (tökéletes színészi játék), hogy Úristen, nekem be kell mennem Petihez. Ekkor már Kuszi is csúnyán nézett, hogy mégis meddig akarom feszíteni a húrt otthon (gondolom hallotta az üvöltést a telefonban), és egy ideig meg is akarta tiltani. De aztán addig érveltem, hogy nekem az a könyv kell (?!), amig bevitt.

Aztán nem akart kiszállni a kocsiból, mert akkor már hazavisz, hogy ennél jobban ne késsek el. De addig érveltem, hogy ezen a pár percen már úgysem múlik semmi, hogy végül bejött...

És meglepődött.

Én meg le lettem szidva.

De aztán megtudtuk, hogy Kuszi mindaddig biztos volt benne, hogy melgepetésbulit szervezünk, míg méla nyugalommal el nem indítottam a Kill Bill 2-t. Nem feltételezett rólam ekkora ostobaságot, hogy elfelejtsem. Szóval ekkor elvetette magában a buli ötletét, így teljesen meglepődött, mikor mégis megleptük.

Tehát mindent összevetve tökéletesen játszottam a szerepemet!

Másnap reggel viszont már hiába érveltem, hogy én emberesen kivettem a részemet a szervezésből, nekem is kellett takarítani...

Fizika ne!

A mai fizikaóra abszolút mélypont volt. Minek a mélypontja? A napnak. A hétnek. A hónapnak. Az évnek. Eddigi életemnek...

Már tíz perc után biztos voltam benne, hogy vége. Bevégeztetett. Mármint a földi pályafutásomnak (azon földön lévő pályafutásomnak, aminek a mágneses terének hála nem szaggatnak az apró töltött részecskék lyukat a hátamba. hát nem baró?). 

Ez alatt a másfél hónap alatt kifejlesztettem egy igen mozgásszegény, alig észrevehető, minimálprogramos taktikát az idő megnézésére. Első órán lesújtottan konstatáltam, hogy az óra pontosan a hátam mögött van, tehát baromira nehéz percenként szenvedve rápillantanom. Márpedig, adott témakörnél, igenis szükségem van erre, szóval nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit. 

Természetesen erre sem pazaroltam túl sok energiát, de mára professzionális szinten űzöm a 'lassan padraereszkedés, kar összekulcsolás és a kar alatt finoman hátratekintés'-módszerét. 

Szóval ma tíz perc (=tíz lemondó pillantás az órára) után már éreztem, hogy itt a vég. A táblát réges régen beborították az egyenletek, képletek, mágneses- és elektromos terek. Szóval feladtam. És a mellettem ülő Adri is. (És szerintem aki egy icipicit is ismeri Adrit, tudja, hogy ha ő nem figyel, akkor márpedig kétméteres körzetben senki sem figyel. És ez a jobb eset.

Adri már öt perc után megkezte a hisztérikus vihogásokat, csapkodásokat. )

Az idő pedig iszonyatosan lassan vánszorgott. Miután 'megtanultuk', mi történik, ha töltött részecskéket szabadítunk be egy elektromos mezőbe (fegyorsul) és aztán ezzel mégis mit tudunk kezdeni (nemtudom. semmit.) megszólalt Tomi órája. Ez azt jelentette, hogy egy perc múlva egész.

A lelkemet elöntötte egy adag boldogság. Hátradőltem és csukott szemmel vártam a csengőt. Semmi. Elkezdtem számolni a másodperceket. Negyeven. Még mindig semmi. Hetven. Semmi. 

Ó bazeg! Hatodik óra, óra tízkor csegnetnek.

Életem legnyomorúságosabb tízperce következett. Iszonyú volt. A homlokomon izzadtségcseppek gyöngyöztek. A lábam és a karom zsibbadt. Könnyezett a szemem. Másodpercenként ötöt ásítottam. Egy perc... Fél perc... Tíz másodperc...Hat...Öt...Négy...

"Ugye mindenkinek jó-e ha egybe tartjuk az órát?" Tompa puffanás mellőlem. Adri. Meghalt.

Na ezen a ponton voltam úgy hogy meghalok. De ezzel mindenki így volt. A következő negyven perc már egy vicc volt.

Lehe-e olyan űrhajót csinálni, ami a Föld mágneses terébe kerülve spirálisan forogni kezd. Ha nem lenne ez a mágneses mező, kifröcskölne-e Szabópeti szeme, ha egy töltött részecske pont eltalálja. Ilyen és ehhez hasonló dolgok foglalkoztattak minket. 

De az abszolút mélypont az az  volt, mikor hisztérikusan elkezdtünk szakadni azon, hogy mi van ha a több százmilliót érőt tömegspektroszkópból (asszem) valakinek négy is van otthon...

?!

Aztán úgy háromnegyed körül, mintha összebeszéltünk volna, mindenki elpakolta a cuccát és a tanárnő méltatlankodásával, miszerint hálásnak kéne lennünk, hogy ilyen okos dolgokat tanultunk, mit sem törődve kimentünk a teremből. 

Kész.

Hazajöttem, leültem a konyhaasztalhoz és csak bambultam. Pedig nem is volt több órám, mint szokott. Sőt néha ennél kettőve több is van. És mégis. Teljes agyhalál.

Ne fakultáljátok a fizikát!

Nóribuli forever. Mi lenne velem Peti nélkül...

Chiao Bella!!

Mikor szerda reggel, pontosan hajnali fél öt után néhány perccel megérkeztem a parkolóba, a legelső dolog amit felfogtam, hogy az átlagéletkor negyven év. Szóval az első érzelemhullám ami elöntött, a teljes kétségbeesés volt, hogy harminc negyvenévessel és Ágival fogom tölteni ezt a hetet. De aztán szépen lassan elkezdtek szállingózni a korombeliek is, mondjuk össz-vissz tízen sikerült összegyűlnünk. Mi be is ültünk a busz leghátuljába. Nem mintha bármiféle társasági élet kikerekedett volna, mert az első pár órát alvással, a középső pár órát helyzkedéssel, az utolsó pár órát pedig káromkodással töltöttük.

Ötkor indultunk és este kilenc után pár perccel értünk oda úgy, hogy közben megálltunk másfél órára a Miramare kastélynál. A kastély maga szép volt, kár, hogy egy árnyéktalan, iszonyú hosszú sétány vezetett el odáig. Szóval míg a felnőttek hosszú percekig bámultak egy oszlopot, mi a tengerbe lógattuk a lábunkat, Viki pedig kagylókat gyűjtött, mert szent meggyőződése volt, hogy ennyi ajándék tökéletesen elég mindenkinek otthon.

Este fél tíz körül értünk Montecatinibe, gyors szobafoglalás, majd Ágival rövid séta a városban(faluban!!). Mivel úgy döntöttünk, hogy első nap nem ajánlatos letérni a 'főútról', csakis egyenesen mentünk. Szóval sokáig mentünk egyenesen, majd mikor már úgy éreztük, hogy ez erőteljesen külváros, visszafordultunk és hazáig mentünk egyenesen.

A következő három napra komoly forgatókönyv volt. Hétkor keltenek minket telefonon(iszonyatosan hangos), háromnegyed nyolckor reggeli és fél kilenckor indulás. Délelőtt egy város, először idegenvezetés aztán szabadprogram. Aztán találkozó a busznál, délután másik város, a forgatóköny marad. Este kb. kilenc-féltízre a szállásnál, este szabadprogram. Szóval látható, hogy elég komoly programot bonyolítottunk.

Első nap San Gimignanoba és Sienába mentünk. San Gimignano, másnéven a 'tornyok városa' gyönyörű. Igazából talán az tetszett a legjobban. Egész hamar letudtuk a kötelező programot és sétáltunk meg fagyiztunk.

Délután, vagyis inkább estefelé Sienába mentünk. Hoztuk a formánkat és épp egy hatalmas fesztivál kellős közepébe csöppentünk. Az utcákon folyt a tömeg, viszont megláttam életem legújabb és nem kevésbé elérhetetlen szerelmét, egy rendőrt. Miután ötször megfejeltem a sisakját, végre rá is néztem. Azthittem megálla szívem. Rámmosolygott én pedig megbűvölten visszamosolyogtam. Mivel látta, hogy iszonyúan elaléltam, folyamatosan nézett és mosolygott. Én meg csak aléltam, aléltam... Aztán itt be is fejeződött a még alig kibomló kapcsolatunk, mert az idegenvezető rángatott el. Utoljára visszanéztem és láttam, hogy még mindig néz és mosolyog... Szóval a nap további részét letargiában töltöttem.

Másnap Luccába és Pisába mentünk. Lucca tetszett talán a legkevésbé. Ötvenkét fok volt, persze árnyék alig és mi háromnegyed órán át álltunk a tűző napon a Dóm előtt, mert a nőci épp nagyon magyarázós kedvében volt. Visszafelé a buszhoz végigsétáltunk a városfalon, ami viszont tényleg gyönyörű volt.

És délután Pisa. Csalódtam. Az egész annyi, hogy ez a három épület, a Dóm, a Keresztelőkápolna és a torony áll egy hatalmas rét közepén, aminek a füvére menni persze tilos. Itt kicsit túlméretezték a szabadidőt, szóval több száz képet készítettünk unalmunkban a Ferde toronyról. Aztán estefelé végre sorra is kerültünk és fel is mehettünk. Eszméletlen mennyire érezni, hogy ferde. Néha majdnem visszaszédültem a csigalépcsőn. A tetejéről szép volt a kilátás, kár hogy sikerült a tornyot Toscana egyetlen olyan városába építeni, ami teljesen sík. De azért így is szépséges volt.

Harmadnap egész nap Firenzében voltunk. Hamar elszakadtunk a felnőttektől és Vikiékkel beültünk kávézni. Itt kiveséztük a faktlehetőségeket, az ő faktjaikat, az osztálytársainkat.

Aztán végül tőlük is leszakadtunk és Ágival megint a saját útjainkat róttuk. Voltunk a dómban, a piacon. Hátha tizenhét Gucci táskát nem akartak eladni nekünk, akkor egyet sem.

És hát a nap, vagy a hét, vagy talán az év, mélypontja. Elmentünk fagyizni, de természetesen nem volt kiírva, mennyibe is került. Bárhol ahol addig fagyiztunk minden kettő, max három euro. Szóval kértünk. Ekkora adag fagyit életemben nem láttam. Tulajdonképpen az egész rekeszt kiszedte nekem. Már akkor éreztük, hogy itt bajok lesznek. Hát lett is. Ágié tizenkettő, az enyém nyolc euro volt. Első döbbenetemben kifizettem. Ahogy kimentünk, az ötvenkét fokos hőségtől a fagyi elkezdett olvadni és szépen lassan végigfolyt a könyökömig. Ágié szintúgy.

Vannak képek, tehát dokumentáltuk mekkora fagyik voltak.

Aztán volt egy pont, amikor nemes egyszerűséggel kivágtam az egészet a kukába. Mert ráadásul finom sem volt.

Szóval ez a nap mélypontja volt.

Esténként, mármint Montecatiniben, minden nap besétáltunk a főtérre. Viszont az eslő nappal szemben, a további napokon kizárólag hatvan év feletti túristák voltak. Járókerettel.

Elég lehangoló volt.

Úgyhogy általában elég hamar hazamentünk és vagy beszélgettünk, vagy fényképezgettünk, vagy dinnyét ettünk az erkélyen.

Az utolsó nap a reggeli forgatókönyv maradt, annyi különbséggel, hogy mst nem városnézni mentünk, hanem haza. Már előre lehangolt az tizenhárom-tizenöt órás út...

Sikerült az egyetlen olyan pár mögé beülnünk, akik mindenképpen hátra akarták hajtani a széküket. Minden egyes pihenőnél később mentek le a buszról, csak azért, hogy lehajthassák. Mi viszont mindig előbb mentünk fel, hogy visszahajthassuk.

Jó kis hét volt.

Méla unalom

Nem tudom mi történik mostanában a természettel. De abban egészen biztos vagyok, hogy június végefelé ez az idő abszurd. Természetellenes. És igenis rémisztő.

Már harmadik napja ülök otthon, mindenféle mozgáslehetőség nélkül. És ettől egyre inkább frusztrálva érzem magamat.

Tegnap délután örömmel tapasztaltam, hogy elállt az eső. Mitöbb ha nagyon optimisták vagyunk még azt is megengedem, hogy láttam egy napsugarat. Szóval gondoltam miért is ne mennék el futni?

Neki is indultam, gondosan sötétedés után. Mostanában mindig este futok. Igazából azóta, hogy megjött a meleg, mert napsütésben egyszerűen gyilkos dolog futni. Csak aztán most, hogy újra megjött az ősz (...), már nem álltam vissza, így most is esténként futok.

Szóval tegnap elmentem futni. Hát mit ad isten, egészen pontosan abban az időintervallumban szakadt ránk az ág, mikor én kinnt kocorásztam. Mesés. Hazafelé a lépcsőházban tulajdonképpen egy áradt folyó nagyságú csík jelezte az utamat felfelé... Otthon a ruhámból annyi vizet facsartam ki, ami Afrika szomjazó területeinek tíz éven át biztosítaná a bőséges ivóvizet.

Ma már kétszer is meggondolom, hogy megyek-e a futni. Ha nem háromszor.

Szóval unatkozom. És igazából leginkább azért, mert tudom, hogy nemigen tudok mást csinálni. Azthiszem megtanulok szőni. Elszövögetek az esős, júniusvégi napokon...

Törökugrató

Érdekes, hogy a Törökugrató kikényszeríti az emberből a hülye kérdéseket. Például. Meg lehet-e enni egy hajót. Azthiszem ha elég apró darabokra vágom és maradok a napi egészséges adagbevitelnél, akkor igen.

Vagy ha teszem azt ellopok egy kispatkányt az anyjától és én nyalogatom körbe, akkor a kispatkány engem fog anyjának tekinteni? A Törökugrató jó hely. 

Az ott tett eszmefuttatásokat nem is lehet leírni. Csak fekszünk a fűben és nézzük az eget. Miközben elképzeljük, hogy egy irgalmatlan sebességgel táguló világegyetem egy morzsányi bolygójának egy budaörsi hegyén fekszünk nap mint nap és elképzeljük, hogy egy irgalmatlan sebességgel táguló világegyetem egy morzsányi bolygójának egy budaörsi hegyén fekszünk nap mint nap és elképzeljük, hogy egy irgalmatlan sebességgel táguló világegyetem egy morzsányi bolygójának egy budaörsi hegyén fekszünk nap mint nap és elképzeljük, hogy egy irgalmatlan sebességgel táguló világegyetem egy morzsányi bolygójának egy budaörsi hegyén fekszünk nap mint nap és elképzeljük, hogy...

Miért?!

Szépen lassan kezd elegem lenni az iskolából. Vagyis leginkább a tanulásból. Az összes tanár, mint az őrült dolgozatot irat. Mintha legalábbis nem lenne többet tanítás sosem. Utolsó, természetesen kihagyhatatlan, dolgozat címen már a heti négy a minimum. Minimum! De a dolgozat még egy dolog. Jólvan hát ha neki ez öröm, írasson. Csak mondjuk azt ne várja, hogy ez a jegy fogja feljavítani a meseszép átlagokat. Legfeljebb lerontani.

Szóval a dolgozat az egy dolog. De hogy mint az őrült minden tanár még tanít is! Mégis minek? Mi az, hogy le kell adni az anyagot? Milyen anyag az, ami nem várhat a jövő évig? Meg mennyit veszíthetünk vele maximum? Mivel két hét van hátra, szeptemberben esetleg két órát vehetne igénybe. Na bumm. Ebbe kell belehalni? Ráadásul minden tanár előadja a nagyhalált, hogy ő milyen fáradt. Mi is. Tehát? Nem kell lángésznek lenni, hogy meglássuk az arany középutat...

Állítólag ha most nem tanuljuk meg, szeptemberre elfelejtjük a tananyagot. Ez vicces. tehát ha most megtanítják nekem a DNS szerkezetét, mert még hozzátartozik az anyaghoz, akkor azt nem felejtem el őszig? Én nem akarok kiábrándítani senkit, leginkább nem Borbély tanárnőt, de igenis el fogom felejteni. Egészen biztos.

Vagy mondjuk ha még Bánosi tart pár töri órát, akkor azt egészen biztosan nem félkómában vészelem át? De. És szerintem nem csak én.

Tizennkilenc nap van hátra. Ebből hat nap hétvége, két nap szünet és egy nap évzáró. Tehát tíz nap van hátra. És ebben a tíz napban, ezt az egész diákság nevében kijelenthetem, semmi olyat nem tudnak mondani, ami hatalmasabb gyönyört jelenthet a nyáriszünetnél. Még ha kémiáról beszélünk is... 

Ilyenkor már csak oylanokkal kell foglalkozni, mint az osztálykirándulás, az évvégi jegyek(esetleg), és a szünidei tervek. Semmiképpen nem a ribózzal.

Tegnap fizikát és magyart írtunk. Hát a magyar az egy vicc volt. Most kimondottan nehéz volt bekamuznom mindenfélét a 'mit akart szimbolizálni a költő a vers utolsó három sorával'-feladatokra. A fizika meg? Hát igazából annyira fásultan irogattam, hogy akármi megeshet. 

Ma törit írtunk. És végig ilyesmi kérdések villogtakt a fejemben: Kit érdekel hogy hívták az országra támadó kun csapatok vezetőit? Kit érdekel hogy hívták vak Béla idióta anyját? Kit érdekel mikor újították meg az Aranybullát?

Nem tudom még melyik tanároknak jut eszébe dolgozatot iratni. Mindenesetre elég jó formában vannak.

Én csak egyet ígérhetekmeg. Megígérem, hogy ahogyan kiléptem az iskola kapuján június tizenötödikán, kevesebb, mint egy ezred másodperc alatt felejtek el mindent! Különös tekintettel az utolsó három hétben tanultakra...

Egy hét történései dióhéjban...

Úgy döntöttem, hogy a nyelvvizsga előtti utolsó hetet írásba foglalom... Tudjátok, az utókornak. Ha esetleg akkora százalék-többlettel verném Szakálpetit, esetleg Novákdanit, legyen ami híven őrzi ezt a már régen várt esetet.

Május 11. (hétfő)

Már tegnap este gyönyörűen elterveztem és napra lebontottam a még előttem álló tanulnivalókat. És ennyi. Vagyis nem, mert az Arbeit-ot megint megtanultam, tehát nagy biztonsággal kijelenthetem, hogy tudom. Csak ezt. Eddig...

Ráadásul a kötelező olvasmánnyal sem haladok, bár így is elég jól ellébecolok az órákon, én képviselem a realizmust.

Ma megpróbáltam Beával egy kicsit a szóbelire mondjuk gyakorolgatni, de ő határozottan Dani mellett döntött. Milyen szép is a szerelem...

Május 12. (kedd)

Na ma megyek fodrászhoz. Mesés. Belevág valami hatalmas kriksz-krakszot, aztán járhatok hónapokis sapiban.

Ja! Ötös lett a bioszom. Tehát most már tényleg kimondhatok egy tényt, miszerint: Minden tantárgyból megvan, hányas leszek. Szóval akármennyit tanulok föciből akkor is négyest írok, és akármennyire nem tanulok, bioszból akkor is ötöst.

Tehát a nyelvvizsgaeredményem is meg van írva. Tök felesleges tanulnom. Teljesen.

Ma elvileg a Wohnen-t kellett volna 'tanulgatnom'. Elvileg. Gyakorlatilag a Harry Potter hangosköny volt az egyetlen olyan dolog ma a környezetemben, ami német.

Najó lehet, hogy átnézem az Arbeit-ot...

Május 13. (szerda)

Hogy a németről is beszéljek kicsit, megtanultam az Arbeit-ot. Újra. Viszont most már ténylegténylegtényleg tudom! Milyen gyönyörű is lenne. Arbeit-téma levélben, Hörverstehenben, szövegértésben, és persze a szóbelin is mindkét részben. Kár álmodozni. Már megvan írva a Sors Könyvében, hogy meglesz-e, vagy nem.

Ja amúgy ma Lillus kitörte a lábát. Szerintem ez is a Sors... Ugye aki túl sokat idegesíti Lizát...:P

Május 14. (csütörtök)

Ma észleltem magamon a pánik legelső jeleit. Mikor felkeltem gyomorgörcsöm volt, de csak két perc után ugrott be, miért. Nyelvvizsga...

Szóval aludtam tovább. Aztán sütöttem muffint, aztán átmentem németórára. Hihetetlenül laza érzés úgy átmenni az aulán, hogy körülöttem csak olyanok vannak, akik reggel nyolctól bennt voltak. Úgy elrikkantottam volna magamat, hogy én fél tizenkettőkor keltem...

Ja és a téma amit a tanárnő kérdezett??? Arbeit!!! Megint a Sors...

Május 15. (péntek)

Hát igen. A tegnapi túlzott nekilendülés kicsit lelohadt mára. Ugyanis, mivel a tanárnő tegnap este megkapta a feladatokat és így tudta mit kéne tudnunk, felsorolt még vagy kilenc olyan témát, amiről magyarul alig tudok beszélni. Nevezetesen az állatok jogai, a politikai helyzet, Magyarország, Budaörs, vagy mondjuk az emberi kapcsolatok. Csupa finomság.

Szóval ott ültem bennt órán és lassan, óvatosan alakot öltött bennem a kétségbeesés. És minek az alakját? Hát egy huszonöt százalékos nyelvvizsga alakját. És azóta is ott csücsül a jobb fülem mögött és csak les. Várja holnapot. Hogy hozhassa a formáját.

Mára még sok betervezett feladatom van. Átnézni a Süchtéket, az Tierhaltungot, a képleírást, vagy az érvelést. Ja és fürödni, hajat mosni. Eddig csak az utóbbi kettő van meg és már fél hát van. Ráadásul a hajam is bebonygyorodott. Mesés...

Május 16 (szombat)

Hát vége! Ennyi volt.

Mélyen magamba néztem, mérlegeltem és arra jutottam, nem valószínű, hogy akármelyik is meglesz. Igazából még a szóbeli az, ami esetleg, hacsak a hallásutáni nem húzta le iszonyatosan mélyre.

Az írásbeli is meglenne, ha... Hátszóval az történt, hogy ugye részenként minimun 40%osnak kéne lennie. Mivel én a két levélből az egyiket mesterien nulla százalékra írtam meg, ugyanis teljesen félreértelmeztem mint utóbb kiderült, szóval most már csak ötven százaléktól indul, lefelé. Tehát hacsak nem írtam kifogástalan levelet, ami esélytelen mert úgy terveztem hogy ez az a levél amit a másik majd egy kicsit felhúz, nem lesz meg.

De mégsem vagyok elkeseredve, mert azt mondták jó lett a szóbeli beszélős része. Ugyebár ha az a retek hallásutáni értés nem lenne...

Na de álljunk csak meg!!! Melyik témát húztam a szóbelin? Na melyiket?! Arbeit... Mondom hogy a Sors...

Viszont iszonyatosan megkönnyebbültem. Iszonyatosan.

Nyelvvizsga. Nem a világ!

Nyelvvizsgatémák

Néha rápillantok a naptáramra, ami persze bántóan szem előtt van, és konstatálom, hogy a napok bizony vészesen fogynak május 16-ig. Amikor az ember nagy bátran azt mondja, "na én bizony nyelvvizsgázom, miért is ne tenném!", de mindezt persze február környékén, amikor a május még olyan simogató távolságban van, hogy akár azt is bevállalná a bátor ember, hogy mind az öt tantárgyból leérettségizik. Szóval február magasságában én is botor módon bevállaltam a nyelvvizsgát. Az meg sem fordult akkor a fejemben, hogy esetleg tanulni is kellene rá. Bár az igaz, hogy rögtön másnap csináltam egy mappát a gépen, és a beszédes 'nyelvvizsgatémák' nevet adtam neki. De miután vagy két percig szemléltem büszkén, tulajdonképpen már csak napi egy kihívó pillantás jut, a még mindig üres, mappának.

Szóval eddig mit is tettem az ügy érdekében? Mármint a mappámon kívül? Igazság szerint lemásoltam Bea néhány témáját és továbbra is csak az órai szövegeket írtam meg. Magyarul semmit. 

Most még csak azzal sem vádolhat senki, hogy túlizgulom. Ilyen mérhetetlenül nyugodt viszonylag ritkán vagyok. Most mondhatnám, hogy azért nem aggódom, mert rájöttem, hogy az életnek sokkal, de sokkal mélyebb értékei és kihívásai is vannak, mint egy nyelvvizsga. Mondhatnám. De nem mondom. Mert nem igaz. 

Ám tegnap ahogy bekapcsoltam a gépet, azonnal a 'nyelvvizsgatémák' mappa kezdett vibrálni a szemem előtt. Ott volt, mintha csak azt kiabálná, hogy 'huszonegynap, huszonegynap, huszonegynap'. Nem volt mit tenni, megnyitottam. Na igen. Persze még mindig üres volt.

Szóval előkotortam pár kidolgozott témámat, és elkezdtem begépelni. Most persze lehet értetlenkedni, minek. De én sokkal jobban szeretem, ha egy helyen vannak a témák, mintha ilyen-olyan papírokon kallódnának, ilyen-olyan helyeken. Szóval csak gépeltem szorgalmasan és mire este el kellett mennem otthonról, már az összes eddig vett téma ki volt dolgozva. 

Szóval akkor újra feltehetem a kérdést, mit tettem eddig az ügy érdekében? Mit is. Szóval miután lemásoltam Bea témáit, be is gépeltem azokat, tehát most csinos kis oszlopban sorakoznak. És mit kell még tennem? Valószínűleg a tökéletesen nem létező szókincsemet kéne megalkotni. Ja meg mondjuk megtanulni sem ártana a témákat. 

Mindenesetre mikor most bejelentekzem, már egy jólesően jollakott, pocakos 'nyelvvizsgatémák' mappa várt engem. Olyan elégedetten vigyorgott rám a balközépről, hogy szinte éreztem, hogy bejegyzést kell írnom róla. 

Most is látom, ahogyan ott kacsingat. Ám ez nem minden. Olyannyira elöntött a hév, hogy megalkottam egy 'megtanult-nyelvvizsgatémák' mappát is. Hátha még tudom használni a nyelvvizsgáig... 

Tombolni fog a nyár!

El szeretnénk menni Európába kettesben. Én stoppolni szeretnék, de ő (gyáva) azt mondta, inkább elkéri a kocsit otthonról. Na ha valahogy nem engednének el Anyáék, az ez. Kocsival. Egyedül. Szóval még megy a harc, hogy menjünk vonattal, de ő meg harcol, hogy majd rábeszéli Anyát. Hát ott én is jelen akarok lenni... Esélye sincs. Még ha Anyán át is jutna (amit kétlek), ott lenne Apa. Ilyenkor meglepően nagy az egység közöttük...

De most gondoljunk bele milyen jó lenne... Lenne nálunk egy-egy táska, amibe bele kellene raknunk mindent ami fontos. Semmi felesleges cucc, semmi cicoma. Csak mi és a hátizsákjaink. Elmennénk Portugáliába, kiállnánk Európa legnyugatibb pontjára, elmennénk Belgiumba és Hollandiába megnézni, hogy hol fogunk élni. Elmennénk Spanyolországba süttetni a hasunkat a napon, elmennénk Olaszországba és Szicíliába megnézni a maffia bölcsőjét. Fényképezkednénk az óceánnal, az Eiffel-toronnyal, egy bikával, egy maffiózóval és egymással.

Esténként gyújthatnánk tüzet, ő férfias vadásznótákat énekelhetne, míg én mondjuk szőnék, majd egy óvatlan pillanatban a mellkasára borulnék és elaludnék. És akkor ő bevihetne a sátorba, de természetesen a karjaiban.

Ilyen és ehhez hasonló ábrándjaim vannak. És ez nem fog bekövetkezni ha kitart a hamvábanhótt (ma tanultam) autós ötlete mellett. Ráadásul nem is szeretem azt az autót. Túl új.

Veranderlijk Milien

Mostanában minden más. Igazából megfogalmazni sem tudnám rendesen, de mégis érzem. Változott egyet a környezetem, mondhatni egy teljes fordulatot vett mindenki. Egyik napról a másikra megváltoztak a gondjaink, a nyűgjeink. Így a beszédtémánk, a mindennapjaink is. Mindenkit más dolgok foglalkoztatnak, mást tart fontosnak, mint eddig. Nem észrevétlenül, hetek, esetleg hónapok alatt történt. Este lefeküdtem és még minden a régi, normális volt. És másnap... Bementem az iskolába és minden egészen más volt. És nem csak a környezetem, én is változtam. Olyan érzések merülnek fel bennem, amik eddig, habár bennem voltak, de nagyon haloványan. És az eddigi megszokott véleményem, hozzáállásom, érzelmeim, gondolataim halványultak el. Máshogy állok dolgokhoz, emberekhez. Másképp állapítom meg a fontos és kevésbé fontos dolgokat. Más a gondolatmenetem, a szokásaim.

És melyik a normális? Az eddig megszokott, vagy ez az új, szokatlan? Nem tudom. Ezt az újabbat még nem szoktam meg. Még okoz váratlan meglepetéseket. Még hökkenek meg a saját reakcióimon, még állítom önmagamat szokatlanul meredek döntéshelyzetek elé. És nem úgy döntök, ahogy akár egy hónapja döntöttem volna.

De nem azt mondom, hogy ezek esetleg rossz döntések lennének. Csak azt, hogy szokatlanok. 

De mi történt mindneki mással is? Vagy ezt is csak a saját szűrőmön keresztül látom szokatlannak? Lehet, hogy mindenki más állandó maradt? Nem hiszem.

De akkor mi történt velünk? Felnőttünk volna? Mielőtt nevetve elvetném ezt az ötletet, szerintem kicsit nem árt elidőzni rajta. Miért is nem nőhettünk volna fel? Miért is ne gondolkodhatnánk másképpen? Az emberek változnak. Lehet, hogy olyan korban vagyunk, amikor az egész korozstály változik. Nem nagyon, csak egy kicsit. De ez a sok kicsi összeadódik. Még nem szoktuk meg a másik 'új énjét'. Lehet, hogy igazán észre sem vettük. 

És én honnan vettem észre? Az emberek gondjaiból. Állítom, hogy ismerek valakit. És ez a valaki egy szép napon, véletlenül épp tíz másik valakivel együtt, olyan problémájáról számol be nekem, amit a legvadabb álmaimban sem feltételeztem volna róla. Hát én innen vettem észre. Ebből gondolom, összevetve a saját kicsit megrokkant lelki világommal, hogy valami történt. És szerintem ha akárki belegondol, fel fog fedezni magán egy kis változást. És akkor bebizonyosodik, hogy nem csak én látom így...

Óvatosan lépkedj, az álmaimon jársz!

Jó helyem volt. Kényelmes. Arccal az ablak felé feküdtem, ölemben egy zacskó gumicukorral. Mi mindenre jó egy ilyen fotel... Beállíthatom a szoba közepére, pont úgy, hogy lássam a havas háztetőt. És merengjek... Szeretek merengeni. Milyen szerencse, hogy a gondolataimat csak én hallom. Tényleg isteni szerencse.

De a havas háztető szép...

Ó a mai napom. Újra harmadik osztályban érzem magam. Rámnézett!! Köszönt!! Fárasztó. De persze 'lassan, de biztosan, kis lépésekkel a cél felé...'. Szeretem az ilyen nagy lőzungokat. Bár ez még nem is olyan igazi lőzung.

Szóval fiatalodtam nyolc évet és ezzel egyidőben öregedtem vagy huszonhármat. Átlag? Öregedtem tizenöt évet. Szép. Ilyen rövid időn belül...

Mostanában egyre több embert ismerek. És szeretek. Mintha cserélődne egyet a víz.

Nem mintha a régieket nem szeretném. Ugyanúgy... Azthiszem.

Jó volt a sítábor. Azthiszem azóta érzem, hogy vátozik. Hogy mi? Minden.

Ami eddgi számított szépen lassan kicsit inkább a háttérbe szorul. És mindez miért? Na miért?

Jó kérdés nem? Az. Jó.

Uhh nyáron kenutábor. És Orsi jön! Ez jó. Kíváncsi vagyok, milyen lesz vele. Anikó úgysem jön. Dolgozik. Vagy tanul. Vagy dolga van. Nem tudom. Általában nem tudom. De lehet, hogy jön. Akár még jöhet is. De Peti nem. Ő már... Hát. Nem is tudom.

Vajon ha látok egy kocsmai verekedést közbe merek szólni? Szerintem nem. Nem mintha én bármiféle gátat jelentenék akárki számára. Esetleg rettegni tudok.

Mi leszek, ha nagy leszek? Építész? Három gyerekkel, szerető férjjel? És hol? Hollandiában?

Remélem. Csak összejön.

Sötét van. És már a háztetőt sem látom.

Vajon szeretnek engem az emberek?

Szerettek ?? Emberek...

Álom luxuskivitelben

Összebújva állni a János-hegy tetején, februárban, jéghideg, süvítő szélben.

Sokkoló

Aki valamiért azt gondolná, hogy a hús csak úgy ott terem az Auchan hús-pultjában...annak most elmesélem a mai napomat. 

Reggel hatkor Anyu keltett. Vagyis próbált kelteni, de én egy határozott és ellentmondást nem tűrő mozdulattal a fal felé fordultam és magamhoz öleltem az enyhén cigarettaszagú macimat(hála az előző esti kocsmázásnak). Aztán negyed hétkor már Anyu trappolt be határozottan és ellentmondást nem tűrve a szobámba, hogy fél percem van, hogy összeszedjem magamat, mert nem illik elkési egy disznóvágásról. 

Szóval ha valakinek esetleg hiányosságai lennének az etikett e terén elmondhatom, hogy egy disznóvágásról márpedig nem illik elkésni. Meg persze teli szájjal sem eszünk...

Szóval nagy nehezen felkeltem, felöltöztem, aztán mondhatni indulásra készen, de persze teljesen kómásan bóbiskoltam a konyhaasztalnál. 

Azt azért megemlíteném, hogy hála Anyu elővigyázatosságának ("nagyon hideg lesz, rendesen öltözz del") ha tizennégy réteg ruha nem volt rajtam, egy sem. WC-re csak másfél órás nekikészülődés után mehettem. 

Szóval nagy nehezen odaértünk úgy fél nyolcra, és hát a látvány  ami fogadott...

Nyolc véres ruhás férfi állt körbe egy faasztalt, amin egy félig már feldolgozott disznó (nem malac!!)) feküdt. Aztán ahogy magamhoz tértem megláttam, hogy az állat levágott feje kicsit arrébb, egy másik asztalon áll (vagy fekszik?!), gondosan szembe állítva velem.

Hát igen. Ekkor bántam meg azt a reggel benyomott két fánkot. 

De aztán lassan beindult a buli. Én is kezdtem feloldódni, már ha lehet ilyet mondani, mikor mindenhol vércseppek vannak a földön (ennyit még sosem bámultam a földet vigyázva, nehogy belelépjek egy elhullott disznó-darabba...) és akárhova mész minimum egy disznólábbal, vagy guszti kis hájdarabokkal nézel farkasszemet. 

Ahogy tudtam kerültem az olyan helyeket, ahol rámbízhatnak egy jókora húscafatot, hogy legyek olyan rendes, vigyem már be a garázsba... De egyszer nem voltam szemfüles, és, igaz bújkáló mosollyal, megkértek, hogy vigyek el egy szépen felgöngyölt, lehántolt bőrdarabot a színaljába. Hát igen. Röpke fél percbe telt, mire feldolgoztam a kérést. 

A nap hátralévő részében már csak a pálinkáspoharak elmosogatása volt a reszortom...

Ebéd előtt szétszedték teljesen a disznót, tehát ha gondosan elkerültem a garázst, nem botlottam tetemdarabokba.

És hát az ebéd! Ilyenkor ugye az a szokás, hogy a pecsenyét eszik ebédre. Ez mind szép és jó, de a pecsenye irtózatos. Szóval, vigyázva, hogy senkinek fel ne tűnjön, uborkát ettem kenyérrel. 

Ebéd után kezdték tölteni a kolbászt és a hurkát. Az első nagy traumát az okozta, hogy unokaöcsém egyszercsak fogta magát, feltűrte a pulóvere ujját és elkezte összedolgozni a nyers húst a hájjal és a vérrel. A másodikat pedig az, hogy mikor megkérték az öcsémet, hogy kóstolja meg, hogy finom-e, ő megkóstolta!! 

De például sok érdekes dolgot is megtudtam. Többek között azt, hogy az EU által kötelezővé tett sokkolóval való disznóvágás ugyanolyan kegyetlen, mint ez. Ja amúgy nem részletezem, hogyan ölik meg a disznót. Aki kiványcsi, szóljon. Én már érzéketlen vagyok.

Nem is tudom, mikor kezdtem besokallni. Talán akkor kezdődött, mikor megéreztem az abáló lé(amiben a hájat főzik) szagát. Aztán mikor fociztunk, de az unokaöcsém cipője véres volt, és rámkente. Vagy mikor a kolbász gyúrása közben lefröcskölt vérrel. De azt tudom, mikor estem végleg szét. Mikor felfedeztem, hogy még a kilincs is véres, ráadásul kis hájdarabkák is vannak rajta. Szóval határozottan és ellentmondást nem tűrően bementem a házba és az unokabátyámmal megnéztük a 'Kegyetlen játékokat'. 

Ahogy hazaértünk szinte repültem a kádba...

És most sem vérszagú, sem pedig cigaretta szagú nem vagyok, viszont igen erősen gondolkozom a vegetarianizmusról! Ráadásul farkat sem tudtam Anikónak hozni, mert tartpzptt hozzá egy fél máteres csont, rajta hússal. Szerintem így nem kéne neki...

Szóval a hús nem beleterem a hús-pultba... Beleölik...