Ez a bejegyzés most azért készül mert erre emlékezni akarok. És egyben válasz arra, miért vagyok ilyen, amilyen. Csakis a családom tehet róla.
Pár hete az öcsém vett egy doboz müzlit, amihez ilyen műanyag gyerekjátékot is adtak. Tudjátok, amit így fel lehet dobni a levegőbe és ha jól dobod (nekem egyetlenegyszer sem sikerült), pörög. Aztán egy nap, gondolom már a határán volt annak, hogy még élvezte, feldobta, de rosszul esett és széttört. Első csalódottságában fogta és otthagyta a nappali közepén. Pár napig mindenki csak kerülgette, várva, hogy a kiskirályfi felvegye. Nem vette. Anyu egy idő után megunta és 'kitiltotta' a nappaliból. Igen, 'kitiltotta'. Öcsém feltatalálta magát és betette Apu dolgozószobájába.
Én fennt voltam a szobámban, amikor éktelen kiabálásra lettem figyelmes. A három őrült családtagom egymást túlharsogva üvöltöztek fel. Mivel Apu kitiltotta a szobájából, öcsém most hozzám akarta hozni. Szóval ott üvöltött mind a három, a két szülőm, azt, hogy nagyon gyorsan 'tiltsam le' az emeletről, az öcsém pedig azt, hogy milyen nővér vagyok már, szolidaritsak vele, hadd rakja be a szobámba. Mivel azt elfelejtettem mondani, hogy mielőtt eldobta, még egy kicsit össze is rágta drága testvérem, azonnal a szülők pártját fogtam és 'kitiltottam' a felső szintről. Azóta az a kék műanyagdarab ott hever az előszobában. Senki nem veszi fel, nem is tudjuk kidobni, mert ki van tiltva a lakásból. Anyu minden héten körbetakarítja.
Azóta bevezettük ezt a 'kitiltás' dolgot. A szabály az, hogy mindenki csak egyetlen helyről tilthatja ki, ha ügyes, akár az egész lakást is mondhatja. Tegnap például egy radír-csomagolás kitiltásáért folyt véres küzdelem. Most az öcsém szobájában van. Ugye aki nem elég gyors és agyafúrt...
