Aliga '10

Blanka tizenkilencedik szülinapja alkalmából testületileg levonultunk Balatonaligára. Kettőt aludtunk ott, vagyis pontosabban két éjszaka telt el, amíg ott voltunk.

Miután odafelé vagy négy órát poshadtunk a vonaton, kicsit kifulladva, nagyon fáradtan, de nem kevésbé vidáman érkeztünk meg, és szinte azzal a lendülettel repesztettünk a partra. Némileg megnehezítette a dolgot, hogy ezt autóval kellett megtenni, de hűséges sofőrünk egyetlen szavunkra ugrott. Megjegyzem az autót csak nem vezettem egyszer sem! Így nem csodálhatta meg a világ páratlan vezetői tudásomat. A Balaton hőmérséklete tökéletes. Senki ne hallgasson a rossznyelvekre. Nem túl meleg, nem túl hideg, tökéletes.

Első este tudatosan eldöntöttük, hogy ez a mai, egy "buláj" lesz. Így is lett. Itt egy kép az indulásról. Blanka fején még ott virít a tőlünk kapott tiara, és nyaklánc is megvan.

Az első estéről legyen elég annyir, hogy igazi buláj volt. Az öt órás vonattal mentünk haza, de akkor már nagyon mindegy volt. Értsd egy szál bugyiban és később melltartóban álltunk a vonaton, mivel voltunk olyan okosak, hogy ruhában fürödtünk a Balatonban. Plusz telefonnal... Ígyhát mindannyiunkból sugárban folyt a víz. Hazafelé már tényleg bugyiban és melltartó nélkül sétáltunk. Az utcán rémisztően üresek voltak, leszámítva egy idős biciklis bácsit, akinek élete legszebb pillanatait okozhattuk azzal, hogy egyáltalán nem zavartattuk magunkat, hogy nincs rajtunk ruha tulajdonképpen. Ráadásul már világosodott is. Íme egy kép a végéről, amikor ott feküdtünk az állomáson és annyira fáradtak voltunk, hogy gondolkodni sem volt erőnk. Ja és Blanka hatalmas odafigyeléssel ekkora már minden 'ékszerét' elveszejtette.

A második este már elég nyögvenyelős volt. Felváltva gondoltuk meg magunkat, hogy most menjünk, vagy ne menjünk. Végül mentünk, de én két óra múlva már annyira szarul voltam, ez betudható az alkohollal elfogyasztott görcsoldónak is, hogy borzalom. Végül feladtuk és a hármas vonat mellett döntöttünk. Az utolsó fél órában már csak ültünk kényelmes székeken és ostobán bámultunk ki a fejünkből. Aztán még egy kis halvány fénysugár villanyozta fel az estét, mikor találtunk egy pizzériát.

Hazafele Ági lemaradt, azthiszem cipőt levenni, de azt Lili nem vette észre, így mikor a periférikus látásával érzékelte, hogy valaki fut utánunk, sikított egy hatalmasat, mire Lilla és én szinte reflexszerűen nekiiramodtunk, nyomunkban persze Lilivel és a szintén halálra rémült Ágival. Onnantól már csak darabolós és trancsirozós megszállott gyilkosokról folyt a szó. Pont a környezethez illően... Féltem!

Szóval egy hihetetlenül jó hétvége volt. Kétszer annyit ettem, mint egy normális hétvégén, ja és kétszer annyit is ittam. Ami mostanában nagy szó. Sajnos. Nem csoda, hogy ma reggelre kiégtünk. Elég rendesen.

És annak is van egy bája, ha az ember az egyik tanárával nyaral. Főleg ha ez a tanár feladatának tekinti, hogy ne tegyük ki józanul a lábunkat a házból. Feladat teljesítve. A hétvégén vagy 'jól voltunk', vagy józanodtunk. Vagy józanodva fürödtünk.

You give me fever

Reggel felkelek, egy pohár gyümölcslével és müzlivel kiülök az erkélyre és gondolkozom. Nézem az utcát. Közben megrezzen a telefonom és már tudom, hogy ő írt. Délelőtt elbóklászom a lakásban, hajat mosok, zenét hallgatok, várom a délután kettőt... amikor végez az edzéssel és felhív. Találkozunk. Megfogja a kezemet és elindulunk. Süt a nap, mi pedig sétálunk. Egész nap azon gondolkozunk, mit csináljunk aznap. Aztán az aznap... eltelik. What a lovely way you burn...

Vadvízi evezés

Ez volt a harmadik kenutáborom és azt bátran kijelenthetem, hogy idén sem eveztem többet, mint az előző években. Sőt. Beharcoltam magamat Andris és Peti kenujába és hamar kiderült, hogy a világ legjobb kenuját választottam. Minden reggel elsőnek, esetleg másodiknak indultunk és kivétel nélkül minden nap utolsónak, esetleg utolsó előttinek érkeztünk. Mindig. Nem tudom, hogy sikerült. Talán mert minden egyes fürdésre alkalmas helyen kikötöttünk, ha nem volt muszáj nem eveztünk, vagy mert, Becz határozott tiltása ellenére, a hajóból fürödtünk.

Odafele, a parancs szerint busszal kellett volna mennünk. Több sebből vérzett a dolog. Egyrészt hat különböző busz volt, és a miénk két és fél óra múlva indult volna. Ja és még csak nem is onnan, hanem a város túloldaláról. Én már meg sem lepődtem. De hát milyen hálás dolog tizenkét talpraesett férfiemberrel túrázni... Két perc alatt kerítettek egy nyolcszemélyes taxit, ami olcsóbban elvitt minket a célhoz, mint a busz.

A táborhelyek alapvetően rendben voltak, már amennyire a körülményekhez képest rendben lehettek. Reggelente a már jól bevált haditerv szerint történtek a dolgok. Felkelsz, keresel magadnak valakit, akivel elbattyogsz a boltba, visszabattyogsz, megreggelizel valami árnyékos helyen, komótosan összepakolsz, megrugdalod a hajódban lévő fiúkat, ők leviszik a kenut és a nehezebb dolgokat, szépen kényelmesen elhelyezkedsz és elindultok. Aztán általában húsz méterrel lejjebb kikötsz és fürdesz egyet. Vagyis megrugdalod a hajódban lévő fiúkat és ők kikötnek.

Első két nap ugye Andrissal és Gáldi Petivel voltam. Mint mondtam, a világ legjobb hajója volt. De tényleg. A mi hajónk maga volt a tökély. Hát még mikor utolsó két nap megjött Isti és lecseréltük Petit. Na az meg már tényleg tökéletes volt. Utolsó előtti nap, amikor nem voltunk valakivel összekapaszkodva, akkor csak feküdtem kényelmesen a napon, mögöttem Andris andalítóan horkolt, miközben Isti olyan tökéletesen evezett, hogy maximum másfél centi volt a kilengése a hajónak. Figyeltem. El is aludtam...

Aztán az este is megadott rendszer szerint zajlott. Kenukat kiköt, kipakol, sátrat kidob, hordót beállít, bolt és kocsma megkeres. Aztán használ.

Aztán úgy tíz-tizenegy felé mindannyian lementünk a parta, elfeküdtünk a fűben, 'megvidámodtunk' és csak néztük a csillagokat.

Idén először Orsit is bevezettem a kenuzás rejtelmeibe. Kicsit mondjuk rontott a dolgon, hogy rögtön a legelső nap felborult a kenujuk... Ott fetreng mindenki, három kenu összekapaszkodva, a kormányosok hátul döglenek törölközővel a fejükön. Teljes nyugalom, mindenki csak pihen, eszik, néha bevizezi a kezét és a fejét. Na ebbe az idillbe szólalt meg Orsi, hogy baj van. De már jött is a kontra hátulról "szard már le!". Jó, Orsi leszarta. Következő pillanatban már csak arra eszmélek, hogy valami felülről végigkarcol, mindent lesöpör a kenunk tetejéről. Igen, belementünk a nádasba. Nekem még mindig az a legfőbb gondom, hogy baszki már megint tele lesz pókkal a csónak, amikor meghallom, hogy Ádám üvölt, hogy mindenki ugorjon ki a kenuból. Első döbbenetemben majdnem ki is ugrottam. Aztán már csak arra emlékszem, hogy Ádámék kenuja konkrétan nincs meg. Ekkor föleszméltem, hogy talán nekünk ki kéne mennünk innen és összeszedni őket. Üvöltöttem hátra Petinek, aki mint egy zombi ült a csónak végében és meredten bámult a vízre. Ja és Andris aki befüvezve röhögcsélt a hátam mögött. Szóval üvöltöttem hátra, hogy lökje már el a kenut és legalább Orsi pakoljuk ki a vízből. Végre a sokk magukhoz térítette a fiúkat és elindultunk. Útközben kimentettük Orsit, aztán minket ki is raktak, hogy visszamehessenek a többi hordóért. Hát így. Végül az ijedtség nagyobbnak bizonyult mint a baj.

Onnantól kezdve meg volt beszélve egy jel. A kis baj a 'tuttifrutti', a nagyobb baj a 'bazdmeg', a legnagyobb baj a 'tuttifrutti bazdmeg'. A hátralevő időben már csak a bazdmegig jutottunk és azt is mindig megoldottuk.

A hét abszolút csúcspontjai mindig az esték voltak. Kis zöld, kis Tisza, kis fetrengés. A világ egetrengető problémáinak maradéktalan megoldása.