All over the world.

Tíz év, tízszer negyven hét, heti két alkalom, alkalmanként háromnegyed óra. Hatszáz óra.

Első öt év, ötször negyven hét, heti kétszer három óra. Ezerkétszáz óra.
Második öt év, ötször negyven hét, heti egyszer egy óra. Kétszáz óra.
Kétezer óra.
Nyolcvanhárom nap.
Tizenkét hét.
Három hónap.

Szakítok a zongoratanárnőmmel.

AsiaTrip2010

Már régóta érlelődött bennünk a gondolat, hogy esetleg ki kéne menni az ÁzsiaCenterbe, beszerezni a tánccipőt és egyéb párezerforintos dolgot. Miután Adriék lecsekkolták a helyet, áldásukat adták rá, úgy döntöttük, nosza, uzsgyi ki, pont jó a mai nap.

Lillával utolsó órában betoltuk az útvonaltervezőbe, majd boldogan konstatáltuk, hogy na mi oda lazán kijutun GPS nélkül is. Lazán... Na persze...

Háromnegyed egykor indultunk a sulitól (mindenki jól jegyezze meg az időpontot). Hiába károgott mindenki ma a suliban, dugó szinte semennyi nem volt, a Hungáriára egészen hamar kiértünk. Itt kezdődtek a bajok. Először nem tudtuk eldönteni, mégis merre forduljunk, majd pedig azt, mégis 'hol' forduljunk. Mindenki dudált, mi kiabáltunk, hogy "Ne arra, erre! De nem arra, Lilla nem arra! De Orsi arra kell menni!" Miután valamerre csak elkanyarodtunk, kicsit fellélegeztünk. Csak további háromnegyed óra múlva figyeltünk fel arra, hogy kihalt minden. Mégis hol lehetünk? Najó, térkép elő, utcanév megnéz.

Itt már kicsit kezdtünk szétcsúszni. Najó, akkor kérdezzünk meg valakit. Megálltunk egy buszmegállóban, ahol egy néni azt mondta, hogy az irány jó, majd aztán tegyünk egy kanyart(!!) az úton és már jó helyen is járunk. Oké. Szóval valami kanyar. Mentünk-mentünk, semmi kanyar, mi pedig teljesen véletlenszerűen haladtunk előre. Egy idő után Lilla fogta magát megállt és felhívta a pasiját. Szerencsétlen srác konkrétan semmit nem hallhatott az eszelős sivításából, de annyi legalább sikerült kihámoznunk, hogy Ferihegy felé menjünk. Orsi csapkodott, hogy ő megmondta, miért nem hallgattunk rá. (aha Orsi errő még van mit beszélgetni...:D) Jó akkor vissza (Lilla egyszerűen megfordult a kétszer két sávos út legkellősebb közepén). További háromnegyed óra telt el és érezhetően nem kerültünk közelebb. Megint az útbaigazítás mellett döntöttünk. Meg is pillantottunk egy nagyobb csoportot az út szélén, azzal a felkiáltással, hogy nem létezik, hogy húsz emberből egy se tudja, hova kéne mennünk megálltunk. Az első nő nem tudta. Továbbgurultunk. A második nő sem tudta. Ekkor a háttérben felbődült egy nő, hogy 'harkály' és valami fehér zsebkendőt lobogtatott. És leesett. Az egy börtön volt a túloldalon, ezek a nők pedig a látogatók voltak. Itt nagyjából annyira megijedtünk, mintha tévedéből a börtön udvarára gurultunk volna be... A szemeink előtt már megjelentek késelős gyilkosok és bosszút forraló hozzátartozók, amiért megzavartuk őket a gyászban. Szóval padlógáz...

Aztán megint megálltunk telefonálni. Szerencsétlen srác most már konkrétabb útbaigazítással szolgált és közölte, hogy a Sárkány center az az Ázsia center, kövessük csak nyugodtan a táblákat. Itt én sóhajtottam fel és kezdtem el csapkodni, hogy miért nem voltak képesek hallgatni rám.(...) Most már legalább azt vágtuk, hova akarunk eljutni. További fél óra múlva ki is jutottunk a Sárkány centerhez. Már az első pillanatban éreztük, hogy valahogy nincs rendben a dolog. A képeken látott Ázsia center egy modern, felújított épület volt, ez pedig inkább hasonlított valami gyárhoz. Félve megkérdeztünk egy nőt, és tényleg... Rohadtul nem az Ázsia centernél voltunk. Ugyanis a város egy egészen más pontjára sikerült röpke két óra alatt kijutnunk!

Gyors kupaktanács, mégis hova menjünk. Bátrak voltunk és úgy döntöttünk, most már tényleg kimegyünk az Ázsiába. Na jolvan. Most kit hívjunk. Dani. Komolyan Dani volt az első ember, aki gyakorlati oldalról közelítette meg a dolgot, ugyanis UTÁNANÉZETT!!! Nem csak random, a levegőbe dobálózott az ötleteivel. Egészen pontos útirányt kaptunk, olyan egyeztetési pontokkal, amit könnyedén felismerünk. Még a lelkére kötöttük, hogy el ne merje hagyni a telefonja két méteres körzetét, majd újra nekiindultunk. (Itt megemlíteném, hogy Lilla megpróbált az ellenkező oldalról behajtani a ferihegyi gyorsforgalmira, ahol nem éppen hatvannal közlekedtek az autók...)

Lassan besötétedett és mi már totálisan készek voltunk. Teljesen. Lilla a KRESZ összes lehetséges szabályát áthágta már, az csoda hogy nem ültünk hat bilinccsel a vasbeton ajtóhoz kötözve a rendőrségen. Orsi és kézbe vette a térkép-projektet és három térképve burkolva elkezdett navigálni. És elértük az Örs vezért teret! Innen elvileg képtelenség lett volna eltévedni. Na nekünk sikerült. De legalább már egy kilométeres körzetben voltunk. Esetleg kettő. Egy úton bolyongtunk oda-vissza, többször eldöntve, hogy na MOST már tényleg hazamegyünk. Öt órán át álltunk egy lámpánál úgy, hogy Lilla későn kapcsolt és így keresztben álltunk két sáv között. Se mögöttünk nem lehetett haladni, a mi lámpánk pedig ugye nem

váltott. Végül Lilla kiszállt pisilni, mialatt én meginterjuvoltam még egy embert az útirányról. Tudta. Azt mondta öt perc. Sima ügy.

De végre sínen voltunk. Egyszer jobbra, két kereszteződés, aztán balra, aztán Lidl-id előre, aztán körforgalomban balra.

Aztán megérkeztünk. Már sötét volt, mi agyhalottak voltunk, de megérkeztünk.

Bementünk, de mindenki olyan volt, mint a mosott szar. Vásárolni meg végképp senkinek semmi kedve. Kevesebb, mint egy óra múlva már megint a kocsiban ültünk és indultunk hazafele. Na de merre kell menni?! Iszonyú intelligensen úgy döntöttünk, hogy arra megyünk haza, amerre jöttünk. Na ez még pár méterig működött is, majd teljesen elvesztettük a tájékozódó képességünket (megint) és teljesen random mentünk. Ahogy épp kedvünk szottyant. Na itt egy balkanyar, akkor itt jobbra, előre még nem mentünk, na menjünk arra is. Míg végül, hatezer kanyar után, megint a külső segítség mellett döntöttünk. És szerintem itt volt az utazás legmélyebb pontja. Megálltunk valami pirosnál, mire Lilla lehúzza az ablakot és teli torokból kiüvölt egy csávónak, hogy "merre van Pest?", mindezt Zugló kellős közepén.

Mi magunk is elcsodálkoztunk, mikor egyszercsak elértük a Dunát, majd a Móriczot. Hazai terep. Magabiztosan lehúztuk az ablakokat, üvöltettük a zenét és próbáltunk úgy tenni, mintha nem száz óránkba telt volna megjárni az Ázsia centert úgy, hogy egy órát nem voltunk bennt.

Ég a kezem alatt a munka

Csütörtökön osztályozóvizsgám van matekból, két hét múlva pedig érettségi. És én a következőt játszottam egész délután az öcsémmel:

az internetes szótárnak (translate.google.hu) van egy olyan opciója, hogy fel is olvassa amit beírsz. Namármost, ha ezt magyarról-magyarra tesszük, akkor az általunk beírt szöveget egy elég érdekes férfihang fel is olvassa. Miután ezt felfedeztem nosza rá is kapcsoltam a gépemet a hangfalra és így üvöltöztem át az öcsém szobájába.
Kezdetben próbálta magát tartania a már jól begyakorolt imidzséhez, de percek kérdése volt, hogy rákapjon a játék ízére.
Azóta kizárólag így beszélgetünk.
Lassan fáj a hasam a nevetéstől.

a nyár utolsó hétvégéje.

Általánosan elterjedt téveszme, hogy a szeptember első hétvégéje a tanévhez tartozik. Ha kicsit jobban utánagondolunk belátható, mekkora tévedés is ez. Szeptember első hétvégéje még a nyárhoz tartozik. Különben miért lenne meleg?

Mi, akik tudjuk a titkot, évek óta ki is használjuk ezt a hétvégét. Ez a kihasználás lényegesen egyszerűbbé vált, mióta a fiúknak van jogsija. Ugye-ugye milyen okos dolog, ha vannak idősebb barátaim? És ugye-ugye milyen okos dolog, hogy ezek a barátok szinte kizárólag fiúk?

Mióta Áronnak kocsija van, az életünk tényleg mint a filmekben. A hétvégém:

Tizenegykor keltem. Mivel Anya épp a hatalmát próbálgatta, kötelező volt ennem valamit, mielőtt elmegyek. Gyorsan bedobáltam pár cuccot az ominózus piros tákámba (ugyebár...) és már száguldottam is lefelé a lépcsőn. Elméletileg tizenegykor találkoztunk, gyakorlatilag már háromnegyed tizenkettő volt és még csak ketten bóklásztak az autó körül. Egészre mindenki megérkezett és megkezdődtek a harcok az első ülésért. Az én érvem, miszerint "egyedüli lányként kényeztetniük kellene" már azelőtt elbukott, és a porba hullva semmivé lett, mielőtt kimondtam... A második érvem, miszerint "majd segítek tájékozódni", már kicsit nagyobb visszhangra talált, de csak azért, hogy két percig mindannyian a földön fetrengve kacagjanak... Szép. Természetesen a hátsó ülésre szorultam.

A célpont Agárd volt, a Balaton messze van, közelebb meg csak egy koszos, derékig érő tó. Bár mint később kiderült, enneka kritériumnak a Velencei-tó is tökéletesen megfelelt... Kettőre értünk oda, mert útközben cigiszüneteket kellett tartani, de még így is korán. Olyannyira, hogy a fiúk jelentős része (értsd. rajtam és Tonón kívül mindenki) leheveredett a napra és elaludt. Ki látott már olyat, hogy hétvégén ebéd előtt felkelni! Ezt naná, hogy ki kellett pihenni.

Szóval mi ötig szépen megbeszéltünk mindent, az élet nagy kérdéseit, az élet kicsit kisebb kérdéseit, sőt még az egészen jelentéktelen dolgoknak is a végére jártunk. Ötkor aztán, mikor a három jómadár is felkelt, megkezdtük bonyolítani a napi programot. Árnyékban fetrengés-fürdés-cigizés-kulturált alkoholfogyasztás-röpizés-amerikaifocizás. Az amerikai foci szemétség. Ezt már a gimis osztályommal is tapasztaltam, mert a lányok ott sem igen voltak küzdő felek. Itt ez még roszabb volt. Ha teszem azt Áron úgy gondolta, hogy ő most gólt dob, de én az útban álltam, akkor egészen egyszerűen egyik kezébe fogta a labdát, a másikban felkapott engem és ugyanolyan tempóval, mintha csak a labdát fogná a kapuhoz rohant. Ámde. Ha mondjuk az egyik csapattársam időben kapcsolt, és elkezdett felénk rohanni (természetesen nem az én segítségemre sietett, hanem a labdáért sprintelt), Áron megállt, a kezében velem, és szembefordult vele. Rólam tudmást sem véve elkezdtek harcolni a labdáért, én meg mint valami rongybaba csapódtam ide-oda. A játék végére inkább hasonlítottam valami kék földökívülire, mint emberre.

A lemenő nap fényében még vizilabdáztunk kicsit. Ez semvolt sokkal emberbarátabb, de legalább Tonóval voltam egy csapatban. Mármint az a jó, hogy nem ellene voltam...

A strand elméletileg nyolckor zárt, mi valamikor tízkor néztünk az óránkra először. Addigra már mindenki megfáradt, egy fa alatt dőltünk ki és a legfontosabb kérdéseket vitattuk meg. Mivel a víz elkezdett melegebbé válni mint a levegő, sürgősen vízbe kellett mennünk. Dehát mégsem állhatunk! Szóval fogtunk két padot, beállítottuk a derékig érő vízbe és már ültünk is. vagyis ők a padon ültek, én pedig a pad háttámláján, mivel másképp elmerültem...

Aztán mikor már mindannyian cafatokra áztunk, úgy döntöttünk elindulunk.

Hajnali három volt és egy teremtett lélek nem volt az utcákon, csak egy kutyafalka. Egy ideig csak morogtak, aztán már ugattak is. De ugye anyáink megtanították, hogy kutya elől nem futunk, hiszen tökfelesleges. Azért mi futottunk és futás közben Áront átkoztuk, hogy mi a fenének parkolt le ilyen messze. Hálistennek a kutyák csak ugatva üldöztek minket, nem ugrottak nekünk, vagy marcangolták szét a leglassabbat (engem). Az autónál aztán már nem volt vita ki ül elöl, mindenki amilyen ajtót ért, azon mászott be.

Hazafele már csak háromnegyed óra volt az út. Arról szó sem volt, hogy esetleg hazamennénk, szóval szépen az ugratóhoz kanyarodtunk, előszedtük a hálózsákokat és máris cigizés közben néztük a csillagokat. Tonó iPhone-ján van olyan alkalmazást, hogy felismeri a csillagképeket. Én most láttam ilyet először, szóval hosszú perceken át ezzel játszottam. Aztán belecsaptunk a szokásos "univerzum-elemzésbe". Komolyan ennyi tudással csillagász lehetnék. Az ugratón eltöltött hosszú napok eredménye...

A nap nagyjából ötkor-hatkor kelt. A sokadik napfelkeltém volt itt, de mivel a fiúk két hét múlva elutaznak, talán nagyon sokáig az utolsó. Szóval naggggyon kiélveztük...

Hajnalban van a leghűvösebb. Hétkor már nagyon-nagyon fáztam, szóval erősen indítványoztam, hogy menjünk BE valahova. Igazából ezek mindig csak felesleges körök, mert Dávid lakik a legközelebb és ilyenkor mindig Dávidhoz megyünk. Most is Dávidhoz mentünk.

Ahogy leértünk, mindenki felvette a szokásos pózt: Dávid a fotelban, Tonó és Áron az egyik kanapén, Áron ölében az egyik cica, Döme és én a másik kanapén, a lábam Döme ölében az én ölemben pedig a másik cica. Ez a két cica a világon a legaranyosabb. Azóta imádom őket töretlenül, mióta megszülettek. Dávid nem hajlandó nekik nevet adni, mindt a ketten Macska néven futnak. Évek óta. Borzalmas.

Szóval ilyen pózban ért minket a reggel. Úgy gondolom alhattunk, mert legközelebb tízkor nyitottam ki a szememet.

A következő napirendi pont a reggeli volt. Első körben az "ami itthon van reggeli", aztán az "amit veszünk reggeli". Aztán reggeli után visszadöglöttünk a nappaliba és Family Guy-t néztünk kifulladásig. A kifulladás után közvetlenül megnéztünk még tíz részt, aztán pont eljött a vacsora ideje. Mivel már semmit nem találtunk a házban, muszáj volt elmenni bevásárolni. Tesco. A jóóó öreg Tesco. Megint bezsúfolódtunk az autóba és átszáguldottunk az autópálya túloldalára. Mivel mindenképpen mirelit pizzát akartunk enni és semmiképpen nem tudtunk várni hazáig, muszáj volt helyben megoldani. És ez volt a nap abszolut csúcspontja. Áron addig bájolgott az egyik nőnek a pékség-részlegen, míg megengedtek, hogy betegyük a mirelit pizzát az egyik sütőbe... Nem is a nap fénypontja. Az életem fénypontja.

A Tesco padlóján ülve, mirelit pizzát enni. Felbecsülhetetlen.

Azért még bevásároltunk, ralliztunk a kocsikkal, és otthon is vacsoráztunk. A biztonság kedvéért. Este még kiültünk a teraszra, megnéztük a naplementét és cigivel a kezünkben életreszóló bölcsességeket hangoztattunk. Aztán megnéztünk egy filmet (amin féltem) és utána muszáj volt megint kiülni cigizni. Egyszerűen kellett.

Aztán hazabaktattunk.

Kisasszony, ez bizony Lyme-kór!

Az idei balatonozás idillikusan kezdődött. Sütött a nap, ragyógó kék volt az ég... Aztán úgy ötödik nap este, fürdés közben, találtam magamon egy karikát. Szó szerint, egy piros karika volt a combomon. Mivel egy tökéletesen kiokosított társadalom vagyunk, egy különlegesen találékony korosztállyal, először halvány fika fogalmam sem volt mi lehet az. Elkezdtem vakarni, hátha lejön. Az meg sem fordult a fejemben kezdetben, hogy csípés, mert hát ki látott már mértani pontossággal megrajzolt, kör alakú csípést. Senki. Ám miután pár nap alatt sem akart lejönni kibattyogtam Anyuhoz és a barátnőjéhez (velük nyaralunk) és megmutattam. Anyu megrémült, Anikó csak szakszerűen nézegette. Aztán valahol az agyam egyik mély bugyrában felrémlett, hogy mintha a Lyme-kórnak lenne ilyen alakú a csípése. Láttam az arcukon, hogy az ő agyuk egyik bugyrában is ez rémlett fel. Anikó gyorsan felhívta egy orvos nagynénjét, aki rövid úton megnyugtatott minket, hogy ez biztosan nem az. Szóval megnyugodtunk. Azért minden este ellenőriztem, megvan-e még. Megvolt. A tizenkettedik nap végére is. Úgyhogy úgy döntött a családi tanács, ideje megnézetni orvossal.

Első menetben az ügyelet mellett döntöttünk.

Sikerült a kórház főorvosát kifognunk, aki talán a pozíciójából adódóan, eléggé tudatában volt önnön fontosságának. Magyarul konkrétan szart rám. Miután másfél órát vártunk rá, végre behívott és megnézett. Vagyis egy pillantást vetett rám, közölte, hogy ez Lyme-kór, de baromira nem tud mit csinálni (főorvos volt, mellesleg bőrgyógyász) és menjünk el egy szakrendelésre. Kösz. Hát ezért vártam végig a másfél órát egy olyan vizsgálóban, ahol véres a függöny...

Ötletünk sem volt, most mégis mit kéne csinálni. Végigüvöltöztük a hét végét, mindneki utált mindenkit, de együtt utáltuk azt a rohadék kullancsot ami megcsípett.

Aztán valakinek az a zseniális ötlete támadt, mi lenne ha tényleg elmennénk egy szakrendelésre. De hol tudunk fél hét alatt elmenni bőrgyógyászhoz eljutni? Ja merthogy jövőhéten megyek táborfelügyelőnek és azt már nem lehet visszamondani. Még két hetet viszont már én sem mertem volna várni. Főleg miután utánaolvastam és mellékhatásként erős idegi fájdalom, végtagmerevedés és izomgörcsök voltak megjelölve. Ja. Persze.

Végül Szombathely mellett döntöttünk, nagyszüleim az összes orvost névről, születési helyről és anyja nevéről ismernek...

És tényleg. Vasárnap este döntöttünk így, és hétfő reggel már azzal ébresztettek, hogy vérvétel. Először konkrétan lesokkoltam. Vérvétel?! Tőlem még soha ebben az életben nem vettek vért! És nem is fognak. Majhogynem ki kellett rángatni az ágyból, el egészen a kórházig. Először a bőrgyógyászhoz kellett menni, aki beutalót adhat a vérvételre.

Itt végre kedvesek voltak. Ők is megerősítették, hogy bizony Lyme-kór. Nyugtattak, hogy nincs baj, ne aggódjak. Ha(!!) a szervezetem reagál az egy hónapos antimiotikum kúrára, nem lesz itt semmi gubanc. Igaz, hogy az antibiotikum miatt nem mehetek napra, mert napérzékeny leszek, igaz, hogy az antibiotikum miatt felborul a testem belső egyensúlya (?!), de semmi baj. Méla nyugalom. Ja és az sem biztos, hogy hat. Ezt majd a kúra befejezése után egy hónappal esedékes újabb vérvétel válaszolja meg. Addig is bízz. Kaptam egy lapot, amin a következő áll: "anaman. dr. Telegdy látta 5 napo anamn st. gluteális régióban ECM susp. Borrelia labor javasolt. th: Doxyciclin II 1 hónapig. fényérzékenyit! később serologi konroll jav. " Szó szerint. Ja király. Szóval ez a bajom.

Lényeg, hogy megkaptam a beutalómat az első (de nem utolsó) vérvételemre, így megkezdtem végtelen várakozásomat. Rettentő ideges voltam. Sorszámot kellett húzni és a huszonötöt húztam. Némileg megnyugodtam, hogy még huszonnégy szerencsétlen van előttem, amikor kijött az ápoló és megkérdezte, hogy a huszonöt emberből mindenki a vérvételre vár-e, vagy van valaki aki a leleteire. Több, mint huszan jelentkeztek, hogy csak a leletre. Bumm. Így ketten maradtak előttem. Na ekkor majdnem meghaltam.

Rémesen rövid időn belül már hívtak is be. Betámolyogtam, mire az összes ápolónő összeszaladt, hogy ne aggódjak, mindjárt vége is lesz. Épp ott volt a csávó, aki a levett véreket egy hűtőtáskában viszi el, na ő ott szakadt rajtam. A nővérek meg nyugtattak, fogták a kezem, simogattak, szeretgettek. Mint egy vicc.

Be kell vallanom, a vérvétel semmi. Alig éreztem. Ahogy vége lett már fel is pattantam és indultam is kifelé. Végre vége. Úgy a folyosó közepéig juthattam, mikor éreztem, hogy szédülök és egyre kevésbé látok. Gyorsan leültem egy padra. Jobb lett. Nagy bátran indultam is tovább, de nagyjából a lépcső felénél elvesztettem az eszméletemet és úgy kellett elkapni. Odavonszoltak valami padhoz, két öreg néni meg ott sápítozott mellettem. Mire magamhoz tértem már valami ápoló cukros vizet locsolt a számba. Még szerencse hogy egy kórházban nem néznek drogosnak ha elájulsz, mint az Auchanban...

Ma már csak egy piros pötty emlékeztet az első vérvételemre. Meg persze az a négy doboz gyógyszer, amit szednem kell.

Nem ehetek tejterméket, kálciumot, nem mehetek napra, ráadásul valami étrendkiegészítő probiotikumot is kell szednem a belső egyensúlyom megtartásához. Ja és még az sem biztos, hogy hat. Akkor jön a budapesti specialista, akinek a nevét már jó előre megadták az optimista orvosok és ő majd kitalálja mit kell csinálni. Most kicsit lenyugodott a család. Másfél hónapig nem tudunk micsinálni. Jövőhéten jön meg a vérvétel eredménye (ja mert a gyógyszert vérvételtől függetlenül kiadták...), és csak bízhatunk benne, hogy tényleg 'csak' Lyme-kór. Az legalább gyógyítható. Ha meg nem, akkor jönnek az ideggörcsök.

Aliga '10

Blanka tizenkilencedik szülinapja alkalmából testületileg levonultunk Balatonaligára. Kettőt aludtunk ott, vagyis pontosabban két éjszaka telt el, amíg ott voltunk.

Miután odafelé vagy négy órát poshadtunk a vonaton, kicsit kifulladva, nagyon fáradtan, de nem kevésbé vidáman érkeztünk meg, és szinte azzal a lendülettel repesztettünk a partra. Némileg megnehezítette a dolgot, hogy ezt autóval kellett megtenni, de hűséges sofőrünk egyetlen szavunkra ugrott. Megjegyzem az autót csak nem vezettem egyszer sem! Így nem csodálhatta meg a világ páratlan vezetői tudásomat. A Balaton hőmérséklete tökéletes. Senki ne hallgasson a rossznyelvekre. Nem túl meleg, nem túl hideg, tökéletes.

Első este tudatosan eldöntöttük, hogy ez a mai, egy "buláj" lesz. Így is lett. Itt egy kép az indulásról. Blanka fején még ott virít a tőlünk kapott tiara, és nyaklánc is megvan.

Az első estéről legyen elég annyir, hogy igazi buláj volt. Az öt órás vonattal mentünk haza, de akkor már nagyon mindegy volt. Értsd egy szál bugyiban és később melltartóban álltunk a vonaton, mivel voltunk olyan okosak, hogy ruhában fürödtünk a Balatonban. Plusz telefonnal... Ígyhát mindannyiunkból sugárban folyt a víz. Hazafelé már tényleg bugyiban és melltartó nélkül sétáltunk. Az utcán rémisztően üresek voltak, leszámítva egy idős biciklis bácsit, akinek élete legszebb pillanatait okozhattuk azzal, hogy egyáltalán nem zavartattuk magunkat, hogy nincs rajtunk ruha tulajdonképpen. Ráadásul már világosodott is. Íme egy kép a végéről, amikor ott feküdtünk az állomáson és annyira fáradtak voltunk, hogy gondolkodni sem volt erőnk. Ja és Blanka hatalmas odafigyeléssel ekkora már minden 'ékszerét' elveszejtette.

A második este már elég nyögvenyelős volt. Felváltva gondoltuk meg magunkat, hogy most menjünk, vagy ne menjünk. Végül mentünk, de én két óra múlva már annyira szarul voltam, ez betudható az alkohollal elfogyasztott görcsoldónak is, hogy borzalom. Végül feladtuk és a hármas vonat mellett döntöttünk. Az utolsó fél órában már csak ültünk kényelmes székeken és ostobán bámultunk ki a fejünkből. Aztán még egy kis halvány fénysugár villanyozta fel az estét, mikor találtunk egy pizzériát.

Hazafele Ági lemaradt, azthiszem cipőt levenni, de azt Lili nem vette észre, így mikor a periférikus látásával érzékelte, hogy valaki fut utánunk, sikított egy hatalmasat, mire Lilla és én szinte reflexszerűen nekiiramodtunk, nyomunkban persze Lilivel és a szintén halálra rémült Ágival. Onnantól már csak darabolós és trancsirozós megszállott gyilkosokról folyt a szó. Pont a környezethez illően... Féltem!

Szóval egy hihetetlenül jó hétvége volt. Kétszer annyit ettem, mint egy normális hétvégén, ja és kétszer annyit is ittam. Ami mostanában nagy szó. Sajnos. Nem csoda, hogy ma reggelre kiégtünk. Elég rendesen.

És annak is van egy bája, ha az ember az egyik tanárával nyaral. Főleg ha ez a tanár feladatának tekinti, hogy ne tegyük ki józanul a lábunkat a házból. Feladat teljesítve. A hétvégén vagy 'jól voltunk', vagy józanodtunk. Vagy józanodva fürödtünk.

You give me fever

Reggel felkelek, egy pohár gyümölcslével és müzlivel kiülök az erkélyre és gondolkozom. Nézem az utcát. Közben megrezzen a telefonom és már tudom, hogy ő írt. Délelőtt elbóklászom a lakásban, hajat mosok, zenét hallgatok, várom a délután kettőt... amikor végez az edzéssel és felhív. Találkozunk. Megfogja a kezemet és elindulunk. Süt a nap, mi pedig sétálunk. Egész nap azon gondolkozunk, mit csináljunk aznap. Aztán az aznap... eltelik. What a lovely way you burn...

Vadvízi evezés

Ez volt a harmadik kenutáborom és azt bátran kijelenthetem, hogy idén sem eveztem többet, mint az előző években. Sőt. Beharcoltam magamat Andris és Peti kenujába és hamar kiderült, hogy a világ legjobb kenuját választottam. Minden reggel elsőnek, esetleg másodiknak indultunk és kivétel nélkül minden nap utolsónak, esetleg utolsó előttinek érkeztünk. Mindig. Nem tudom, hogy sikerült. Talán mert minden egyes fürdésre alkalmas helyen kikötöttünk, ha nem volt muszáj nem eveztünk, vagy mert, Becz határozott tiltása ellenére, a hajóból fürödtünk.

Odafele, a parancs szerint busszal kellett volna mennünk. Több sebből vérzett a dolog. Egyrészt hat különböző busz volt, és a miénk két és fél óra múlva indult volna. Ja és még csak nem is onnan, hanem a város túloldaláról. Én már meg sem lepődtem. De hát milyen hálás dolog tizenkét talpraesett férfiemberrel túrázni... Két perc alatt kerítettek egy nyolcszemélyes taxit, ami olcsóbban elvitt minket a célhoz, mint a busz.

A táborhelyek alapvetően rendben voltak, már amennyire a körülményekhez képest rendben lehettek. Reggelente a már jól bevált haditerv szerint történtek a dolgok. Felkelsz, keresel magadnak valakit, akivel elbattyogsz a boltba, visszabattyogsz, megreggelizel valami árnyékos helyen, komótosan összepakolsz, megrugdalod a hajódban lévő fiúkat, ők leviszik a kenut és a nehezebb dolgokat, szépen kényelmesen elhelyezkedsz és elindultok. Aztán általában húsz méterrel lejjebb kikötsz és fürdesz egyet. Vagyis megrugdalod a hajódban lévő fiúkat és ők kikötnek.

Első két nap ugye Andrissal és Gáldi Petivel voltam. Mint mondtam, a világ legjobb hajója volt. De tényleg. A mi hajónk maga volt a tökély. Hát még mikor utolsó két nap megjött Isti és lecseréltük Petit. Na az meg már tényleg tökéletes volt. Utolsó előtti nap, amikor nem voltunk valakivel összekapaszkodva, akkor csak feküdtem kényelmesen a napon, mögöttem Andris andalítóan horkolt, miközben Isti olyan tökéletesen evezett, hogy maximum másfél centi volt a kilengése a hajónak. Figyeltem. El is aludtam...

Aztán az este is megadott rendszer szerint zajlott. Kenukat kiköt, kipakol, sátrat kidob, hordót beállít, bolt és kocsma megkeres. Aztán használ.

Aztán úgy tíz-tizenegy felé mindannyian lementünk a parta, elfeküdtünk a fűben, 'megvidámodtunk' és csak néztük a csillagokat.

Idén először Orsit is bevezettem a kenuzás rejtelmeibe. Kicsit mondjuk rontott a dolgon, hogy rögtön a legelső nap felborult a kenujuk... Ott fetreng mindenki, három kenu összekapaszkodva, a kormányosok hátul döglenek törölközővel a fejükön. Teljes nyugalom, mindenki csak pihen, eszik, néha bevizezi a kezét és a fejét. Na ebbe az idillbe szólalt meg Orsi, hogy baj van. De már jött is a kontra hátulról "szard már le!". Jó, Orsi leszarta. Következő pillanatban már csak arra eszmélek, hogy valami felülről végigkarcol, mindent lesöpör a kenunk tetejéről. Igen, belementünk a nádasba. Nekem még mindig az a legfőbb gondom, hogy baszki már megint tele lesz pókkal a csónak, amikor meghallom, hogy Ádám üvölt, hogy mindenki ugorjon ki a kenuból. Első döbbenetemben majdnem ki is ugrottam. Aztán már csak arra emlékszem, hogy Ádámék kenuja konkrétan nincs meg. Ekkor föleszméltem, hogy talán nekünk ki kéne mennünk innen és összeszedni őket. Üvöltöttem hátra Petinek, aki mint egy zombi ült a csónak végében és meredten bámult a vízre. Ja és Andris aki befüvezve röhögcsélt a hátam mögött. Szóval üvöltöttem hátra, hogy lökje már el a kenut és legalább Orsi pakoljuk ki a vízből. Végre a sokk magukhoz térítette a fiúkat és elindultunk. Útközben kimentettük Orsit, aztán minket ki is raktak, hogy visszamehessenek a többi hordóért. Hát így. Végül az ijedtség nagyobbnak bizonyult mint a baj.

Onnantól kezdve meg volt beszélve egy jel. A kis baj a 'tuttifrutti', a nagyobb baj a 'bazdmeg', a legnagyobb baj a 'tuttifrutti bazdmeg'. A hátralevő időben már csak a bazdmegig jutottunk és azt is mindig megoldottuk.

A hét abszolút csúcspontjai mindig az esték voltak. Kis zöld, kis Tisza, kis fetrengés. A világ egetrengető problémáinak maradéktalan megoldása.

Azthiszem másnapos vagyok.

Reggeli napsütés

Ma korán ébredtem. Nem tudom miért, de már nyolckor kipattant a szemem. Egy ideig még feküdtem mozdulatlanul, hátha ez csak valami tévedés, és perceken belül visszaalszom, de nem aludtam. Ígyhát feltápászkodtam, lecammogtam a lépcsőn, kinyitottam a hűtőt és öntöttem magamnak egy pohár baracklevet. Aztán egy ideig tanácstalanul álltam a konyha közepén. Hol igyam meg? Végül az erkély mellett döntöttem, így egy szál bugyiban és trikóban. Szeretek kinnt üldögélni. Ilyenkor még oda süt a nap, de nem az az ezerfokos, iszonytatóan fényes nap. Csak a kis barátságos, kora reggeli napocska. Szóval üldögéltem, iszogattam a baracklevelemet, elmélkedtem és néztem az embereket. Kisgyerekes anyukák jöttek-mentek, a gyerekek nevetgéltek, sírdogáltak, vagy kőkeményen hisztiztek.

Aztán egyszercsak megpillantottam egy idős házaspárt. A bácsinak botja volt, a néni kézenfogva vezette. Nagyon lassan jöttek. Mikor odaértek a padokhoz, megálltak. A néni a bácsi kezébe adta a táskát, és módszeresen elkezdett előpakolni. Elővett egy rongyot és letörölte a padot, a háttámlát, mindent. Kirázta és szépen lassan visszatette. Aztán elővett egy hatalmas anyagdarabot és ráterítette a padra. A bácsi türelmesen és kicsit görnyedten fogta a táskát. Aztán a néni elővett két párnát és szépen kitette a padra. Kivette a bácsi kezéből a táskát, összehajtotta és odatette a két párna közé. Aztán segített a bácsinak leülni. A botot kivette a kezéből és odatámasztotta a bácsi kezeügyébe a pad mellé. Majd ő maga is leült a bácsi mellé, megfogta a kezét. És csak ültek. Néma csendben.

Én pedig ültem fennt az erkélyen, néztem őket. Aztán egyszercsak elkezdtem bőgni. Ott zokogtam fél kilenckor tökegyedül az erkélyen, mert elérzékenyültem. És belegondoltam, mi lesz, ha valamelyikük meghal. Mi lesz, ha a néni már csak egyedül jön a padhoz, saját magának teríti ki az anyagot, egyetlenegy párnát tesz ki, és egyedül üldögél. Vagy ha a bácsi már csak egyedül araszol ide a padokhoz, nincs aki letakarítsa a padot, nincs aki párnákat tegyen ki. Akkor mi lesz?

Majdnem lementem megölelni őket.

Még sírdogáltam ott tíz percet, aztán kiittam a maradék baracklevemet, bementem, becsuktam az erkélyajtót, megtöröltem a szememet és azóta is próbálok vidám lenni.

Juhhúúúú...

Vizsga típusa: Írásbeli vizsga

Olvasott szöveg megértése:	75%	62%
Írásbeli kommunikáció:	48%

Vizsgateljesítmény: 62%
Az írásbeli vizsga sikeres.

Nyelvvizsga

Végre túl vagyok a nyelvvizsgán. Az elmúlt egy hónapomat ez határozta meg, na tévedés ne essék nem a tanulás, inkább a lélekben készülés.

Ma reggel roppant megfontoltan a nyolc órás indulás mellett döntöttünk Beával (kilenckor kezdődött). Ott voltunk óra tízre, negyedre pedig már meg is találtuk az ötös számot. Ja, csakhogy az ajtón számkódos zár volt, szóval bűvöltük egy sort, mire jött egy ugyancsak vizsgázó lány, akinek valami rejtélyes okból volt kódja. Mégis honnan? Vagy azt tervezték, hogy akinek nincs, az be sem jut?!

Felmentünk a harmadikra. Kopogunk, semmi. Na akkor vissza az elsőre, ahol ugyancsak a nyelviskolának vannak termei. Kopogunk, semmi. Zárva. Vissza a harmadikra, hangosabban kopogunk, semmi. Benyitunk, nyitva!! Bemegyünk, 'halózunk', senki. Akkor döntöttem a nyelviskola felhívása mellett. Egy pasi vette fel, aki majdhogynem lehülyézett, mivel a 'munkatársak már egy órája elindultak'. Nem tudom milyen munkatársakat indítottak útnak, de hogy nem érkeztek meg, az egészen biztos. Na de nem vitatkoztam, letettem. De mivál hiába állította, hogy vannak ott 'munkatársak', továbbra is hármasban álldogáltunk egy koszos, lerobbant lépcsőházban. Végre megérkeztek a munkatársak. Bementünk az első emeleti terembe, ahol következetesen tíz percen át tudomást sem vettek rólunk. Végre felterelődtünk a harmadikra. Ott álltunk öten (mi, plusz két munkatárs) és azt néztük, ahogyan az egyik az ajtóval matat. Vártuk, hogy leessen neki, az ajtó nyitva!

Na bebattyogtunk. Maga a terem tulajdonképpen két asztalból állt, szóval minden további nélkül leültem Bea mellé. Ennek a továbbiakban nem sok hasznát láttam, talán csak annyit, hogy mindig halálra rémültem, mikor nem azt írta, mint én. De lévén nagy önbizalmam nem javítgattam át. Végülis harc.

Úgy az első levél második harmadánál kezdtem el érezni, hogy megy fel a lázam, és a kinnt zajló építkezés (Kálvin tér) mintha a fejemben dübörögne. Fél órán átt visítozott valami mentő is, szóval majdnem felálltam és kimentem, hogy egy kis csöndre lenne szükségem.

Mikor végeztem olyan volt, mintha új színt kapott volna a világ! Fellélegeztem és őszintén mondhatom egyáltalán nem érdekelt sikerül-e. (persze egy órával később már annál inkább)

Úgy vagyok vele, hogy akár meg is lehet. De az is lehet, hogy nem. Elég kétséges. Azt semmiképp nem állítanám, hogy akár a nyolcvan százalékot is elérném. Nem. De mondjuk hozhatnám az egészséges hatvankét százalékomat...

: )

A 'kitiltás'

Ez a bejegyzés most azért készül mert erre emlékezni akarok. És egyben válasz arra, miért vagyok ilyen, amilyen. Csakis a családom tehet róla.
Pár hete az öcsém vett egy doboz müzlit, amihez ilyen műanyag gyerekjátékot is adtak. Tudjátok, amit így fel lehet dobni a levegőbe és ha jól dobod (nekem egyetlenegyszer sem sikerült), pörög. Aztán egy nap, gondolom már a határán volt annak, hogy még élvezte, feldobta, de rosszul esett és széttört. Első csalódottságában fogta és otthagyta a nappali közepén. Pár napig mindenki csak kerülgette, várva, hogy a kiskirályfi felvegye. Nem vette. Anyu egy idő után megunta és 'kitiltotta' a nappaliból. Igen, 'kitiltotta'. Öcsém feltatalálta magát és betette Apu dolgozószobájába.
Én fennt voltam a szobámban, amikor éktelen kiabálásra lettem figyelmes. A három őrült családtagom egymást túlharsogva üvöltöztek fel. Mivel Apu kitiltotta a szobájából, öcsém most hozzám akarta hozni. Szóval ott üvöltött mind a három, a két szülőm, azt, hogy nagyon gyorsan 'tiltsam le' az emeletről, az öcsém pedig azt, hogy milyen nővér vagyok már, szolidaritsak vele, hadd rakja be a szobámba. Mivel azt elfelejtettem mondani, hogy mielőtt eldobta, még egy kicsit össze is rágta drága testvérem, azonnal a szülők pártját fogtam és 'kitiltottam' a felső szintről. Azóta az a kék műanyagdarab ott hever az előszobában. Senki nem veszi fel, nem is tudjuk kidobni, mert ki van tiltva a lakásból. Anyu minden héten körbetakarítja.
Azóta bevezettük ezt a 'kitiltás' dolgot. A szabály az, hogy mindenki csak egyetlen helyről tilthatja ki, ha ügyes, akár az egész lakást is mondhatja. Tegnap például egy radír-csomagolás kitiltásáért folyt véres küzdelem. Most az öcsém szobájában van. Ugye aki nem elég gyors és agyafúrt...

A vadállat a tetőröl

Már régóta akartam arról a förmedvényről írni, ami a tetőnkön él. Most végre sikerült lefényképeznem, szóval eljött az idő. Mikor először megláttam épp zuhanyoztam. Odapillantottam az ablakra és ott ült. Első reakcióm egy éles sikoly volt, majd kiestem a kádból és felkapva a törölközőmet elkezdtem felé csapkodni. Egy ideig csak bámult rám,döbbent-gonoszan, majd úgy döntött, elmegy. Első pillanatban egy törpetigrisnek néztem, de most már tudom, hogy macska. Méghozzá a világ legeslegrondább macskája. Ha kinyitom az ablakot mikor ő a tetőn ül, akár fél órán át is képes meredten bámulni. Aztán gondol egyet és eltűnik. Néha mikor tanulok odaül az ablakomra. Miután majdnem megáll a szívem ilyenkor, követem a jól bevett szokásomat és sikítozva megpróbálom elűzni. Ekkor jön az a szúrós nézés (percekig), aztán elmegy. Isssszonyú ez az állat! Olyan ronda a szőre, hogy borzalom, és galambokra vadászik, amiknek a darabjait szanaszét hagyja. De a szemei... Grh...

Ráadásul pár hete egy öregasszony megpróbálta rámsózni. Jöttem hazafelé, a néni pedig jött ki a lakásából. Megkérdezte, hogy miért hagyom a macskámat a tetőn kóricálni. Miután felvilágsítottam, hogy nincs macskám bement, majd kijött a kezében a törpetigrissel. És megpróbált meggyőzni, hogy ez egy aranyos állat!!! Az meg ott gubbasztott és nézett azzal a gonosz szemével és egész pontosan tudta, hogy én vagyok a sikítozós csajszi. Úgyhogy menekülőre fogtam. Kell a halálnak az a macska...

Üzenet Morsinak

Hazaértem. Élek. Pont.

2nd life

Tegnap este felmentük a Törökugratóra. Ez önmagában nem hír, de mivel a többiek nemsokára egyetemre és hasonló olyan helyekre mennek, ahova én nem, mégiscsak fontos. Furcsa belegondolni, hogy a barátaim, A Barátaim elmennek. Mert hiába áltatnám magamat, Belgiumból, vagy mondjuk Angliából nem olyan könnyű hazaruccanni, azért, mert én éppen fel szeretnék menni a Törökugratóra. De most egy ideig még akarhatok.

Szóval tegnap felmentük a Törökugratóra.

Ezt nyáron napi rendszerességgel tettük meg, de így télen ritkán. Mióta Kuszi úgy döntött, hogy hegymászó (ezt rajta kívül mindenki csak szakadva tudja kijelenteni), vagy egy csomó hálózsákunk. Mégpedig olyan hálózsákok, amik nem engedik be a hideget. A furcsa az, hogy ez igaz is. Persze az első fél óra, amíg a testmelegem szépen be nem fűti, gyötrelmes.

Szóval ott feküdtünk a hálózsákokban és nyugisan (rásegítve) nézegettük a csillagokat, mikor beúszott a látómezőmbe egy hatalmas farkas. Először sikítottam, aztán megpróbáltam felpattanni. Nem tudom ki próbált már felpattanni úgy, hogy be van kötözve egy hálózsákba. Segítek. Lehetetlen. Szóval olyan voltam, mint egy hatalmas hernyó. Mondjuk a többiek is. Szóval olyanok voltunk mint hat hernyó. A farkas meg, ami igazából egy közepes méretű kutya volt, csak állt és nézett. Még csak meg sem támadott minket, mert mondjuk az dobott volna egy kicsit a helyzeten. Így csak hat hernyó vergődött egy kutya előtt a földön.

Mire kivágtuk magunkat a hálózsákokból, már ott sem volt.

Búcsúzik 2009...

Blanka azt mondta, hogy olyan lesz az évem, amilyen a szilveszterem volt. Szóval 2010 összevissza, hideg, esős, bekészülős, kilométereket gyaloglós, elázós, utcánvodkázós-pezsgőzős, világ legjobb házibulijába menős lesz?

Ahhoz képest, hogy úgy mentem el otthonról, hogy kész vagyok akár tízkor visszabaktatni Blankához és ott szépen elaludni, egész jól sikerült. És igaza van az okosoknak, az alkohol sok mindent megold...

Nem is tudom melyik pillanat volt A pillanat. Talán mikor elkezdtük az alapozást a Templomtéren. Vagy mikor beállítottunk tizenöten a volt osztálytársamhoz, abban a tudatban, hogy ott egy házibuli kezdődik, vagy az, mikor negyedórával később az üvöltő házigazdával a sarkunkban távoztunk ugyanonnan. Esetleg mikor mások karjáról levadászott karszalaggal mentünk be az ifi klubba pisilni, majd morcos ajtónállóktól kísérve távoztunk is. Vagy a hazafele út, amikor már minden mindegy volt, mert el voltunk ázva (a szó mindkét értelmében), a bugyimból is csavarni lehetett a vizet, a pezsgősüveg folyton kicsúszott a kezünkből. Vagy az, hogy hála a pontatlan óráknak háromszor biztosan hittük, hogy Újév van, és minden alkalommal sikítva üdvözöltük azt, és megosztottuk minden szembejövővel is. Vagy az, mikor felértünk és rohamtempóban tépkedtük le magunkról a ruhákat, lecserélve törölközőre, macinacira, vagy semmire. Vagy a film. (ez tuti nem. azt sem tudtuk utólag, miről szól) Vagy az, mikor hajnali hétkor Lilla felpattant, hogy éhes, kitrappolt a hűtőhöz, majd az egyik kezében egy sajttal, a másikban egy bögrével eltűnt a szomszéd szobában. Vagy a macskák randalírozása éjszaka. Vagy a reggel. Vagy mikor megjött a pizza, de mi Lillussal elfelejtettünk kulcsot vinni, így be kellett csöngetni egy szomszédhoz, aki lecseszett minket, hogy felébresztettük a gyerekét. Vagy a délelőtt, amikor sikerült az agyunk felét elrohasztani. Vagy hogy aztán nekem előbb jött a buszom, mint a többieké. Nemtudom. Lehet, hogy mind.

Nincsenek terveim 2010-re. De ilyen szilveszterrel a hátam mögött érdekes és cseppet sem unalmas évre van kilátásom.