Tisza

Gondoltam arra, hogy a tábori előkészületeknek úgy amblokk szentelek egy bejegyzést, de végül akkora volt itthon a felfordulás, hogy nem lett belőle semmi. Annyit így elöljáróban elmondhatok, hogy bármennyire is hihetetlen volt számomra, meg hihetetlen lehet akárki számára, igenis bele lehet férni 7 napra

egy 30 literes műanyag hordóba! Mikor legelőször megláttam, azt gondoltam, hogy na oké én itt és most adom fel. Aztán mikor úgy nagyjából átláthatóan megvolt, hogy mit is szeretnék belegyömöszölni kicsit megnyugodtam, mert szemre belefért.

Na persze az, hogy valami szemre oké, az még az égvilágon semmit nem jelent. És valóban nem is jelentett. Mert nem fért bel. Ekkor jött a kérdés, mire is van szükségem valójában. Ezen a ponton kiraktam az előkészített mennyiség felét. Így belefért egy törölköző híján.
Újabb létszámcsökkentés következett, ami végül egy dugig tömött, de lezárható hordót eredményezett.És ekkor jött az újabb, és komolyabb akadály. Az eső. Ugyanis esett.

Gyorsan beindult a riadólánc, és egyeztettünk egy túramegbeszélést. Egész nap szomorúan nézegettem a tökéletesen becsomagolt hordómat...Este a gyűlésen egyöntetűen megszavaztuk az indulást. Ez az akadály elhárult. Ráadásul ez a gyűlés arra is jó volt, hogy kb feltérképezzük, kik is megyünk. Szimpatikusak voltak.
Másnap reggel átcipeltem a cuccokat a gimibe, és már előre elkeseredtem, hogy ezt a cuccot nekem minden nap kétszer kell hurcolásznom, ki tudja mekkora távon.A vonatig különösebb gondok nélkül jutottunk el. Ám ekkor következett az 5 órás vonatút...

Ez a körülményekhez képest(időjárás, időtartam, férőhely) kifejezetten élvezetes volt. Mindig szerettem az ilyen táborokra specializált játékokat.
Ezután következett egy rövidebb-hoszabb buszozás.A legelső campingünk igazán jó volt. Viszont mivel fedett helyre szerettünk volna építkezni, a sátrakat a fürdők alá vertük le. Így ha bárki fürdött, vagy akár csak a WC-t húzta le, olyan hangorkán keletkezett, mintha valamiféle árvíz készülne minket elmosni. De ehhez is könnyen hozzá lehet szokni, ha valaki egsz nap

evezett. Az estéket leginkább bridzsezéssel, vagy még a kezdetekben kamuval töltöttük. Kamuzni nem tudok, bridzsezni

meg próbáltak tanítani. Több-kevesebb sikerrel. Igazán türelmes tanárom volt. Az egyetlen üröm az örömben, hogy a két kőrt tábor végéig nem sikerült összehoznunk Ádámmal bridzsen.

Első nap még csak testileg és lelkileg rákészültünk az 5 nap kemény evezésre, úgyhogy csak másnap indultunk el ténylegesen, hordókkal megrakodva. Én a 2-es számú gépház, másnéven 'A Gépház' szerepét töltöttem be. Elsőnek mindig az 1-es számú gépház száll be (Anikó), aztán én, aztán a Capitano Petink.

Ez volt a rend.

Az első napokban még az izomzatom nem volt a megfelelő, de állítom, hogy a végére határozottan belejöttem!!!!
Az első napi 36 km-t néhol csorogva, néhol evezve tettük meg. Itt jöttünk rá, hogy a világ legokosabb döntése volt az időjárást figyelmen kívül hagyni, ugyanis verőfényes napsütés volt.

Ígyhát napoztunk, lustultunk, Petit gyözködtük, hogy pihenjünk. A legjobb az volt, mikor 3-4 kenu összekapaszkodott, és együtt csordogált. Ekkor történtek az árucserék(sebtapasz, kaja, sör) Aztán valaki(Peti) mindig megunta és menni kellett tovább. A második táborunk már nem volt maga a menyország...

Itt is egy emelt alapú ház alá épíkeztünk, viszont ezen az éjszakán esett az eső... Durván 2 óra alvás után észrevettük (vagyis Anikó észrevetette velem), hogy alánk folyt a víz. A hangzavarra Becz tanárúr is odajött, és mondta, hogy menjünk fel az ő

szobájukba (ahol 'Lujdzsival' laktak és négy ágy volt). Én onnantól kezdve egyáltalán nem aludtam. Hallgattam a tanárúr andalító horkolását... Aztán mikor már eléggé idősnek ítéltem meg a reggelt, kibújtam lyukamból. Az aznapi evezés homályba vész, mivel szinte félálomban sikerült megtenni az utat.

És az enapi szállásunk volt maga a paradicsom. Szabadstrand...Melegvíz...Étterem...Kártyázásralakalmasterasz...Melegtea...stbstb.
Itt jó sokáig húztuk este. Én már majdnem meghaltam úgy fáztam, így rámadtak kb 6 rétegnyi ruhát. Ugyanis, hiszen rólam beszélünk, az előző napi eső alatt kissé átnyirkosodtak a ruháim...A másnap reggel volt a legszebb reggelünk, ugyanis a tábor során először sütött a nap. Hihetetlen érzés napsütésre ébredni 3 nap tömény hideg-reggel után. Szépen nyugisan felkeltünk, úgy ahogy voltunk pizsiben elslattyogtunk a boltba, vettünk reggelit,

és visszaslattyogtunk. Aztán komótosan becsomagoltunk a hordókba, és vízre csurrantottuk a kenukat(a fiúk cipelték le a hátukon). Ezen a napon az 1-es számú motorház evezési

technikájával voltak gondok, amit a Capitano azonnal javított. És én ezen a napon napszúrást kaptam... Mikor beértünk a táborhelyre, szinte összeestem. Hányingerem volt és fájt a fejem. Ráadásul pont ekkor csináltuk mi a vacsit... Azt el kell mondanom, hogy az ételek közül, mármint az ehető ételek közül kizárólag a paprikás krumplit nem eszem meg. Na és mi volt a vajon a vacsora? Hát igen!
De az esti tábortüzezésre összeszedtem magamat. Olyannyira ellazultam, hogy egy idő után egyszerűen elaludtam amíg a többiek beszélgettek. Szerencsére Becz tanárurat még

hallhattam énekelni, igazán vétek lett volna kihagyni.
A legközelebbi emlékem az, hogy reggel felkelek. Azt, hogy mégis hogyan kerültem a

sátorba, kisebb köd fedte. Állítólag a saját lábamon mentem be. Nem kétlem, ugyanis némi hajlamot mutatok az alvajáráshoz. Már csak remélni tudom, hogy nem csináltam semmi olyasféle dolgot, amit esetleg egy YouTube kaliberű oldalon láthatok viszont. Azt mindenesetre megnyugodva észleltem, hogy nem súgnak össze a hátam mögött és nem nevetnek az arcomba.
Ez volt a legutolsó evezős napunk, és szinte végig szembeszél volt. Szép lezárása volt egy kenus vándortábornak...
Állítolag pár km-rel Tokaj előtt volt egy büfé. El lehet képzelni micsoda lelkesedéssel gondoltam arra, hogy végre ehetek majd valami normális kaját. Aki gyors fejszámoló, hamar rájöhetett, hogy előző nap reggel óta nem sokat ettem. Hiszen aznap vasárnap volt, így a reggeli is kimaradt bolt hiányában. Előző nap dél óta pedig töményen rosszul voltam.Tehát el lehet képzelni micsoda várakozással lestem a nevezetes km-követ.
Meg is érkeztünk és ki is kötöttünk szerencsésen. Szinte repültem az étlaphoz...ahol kizárólag hal volt, ami ráadásul, mivel a csávó egy nagyobb, előre bejelentkezett!!, csoport érkezését várta, minimum egy óra múlva lett volna készen. Hát nem csodás?
Így kértünk egy pogácsát, ami az egyetlen dolog volt az étlapon a halon és a sörökön kívül.
Ez kissé ugyan aszott volt, de isteni felüdülés is.
Bevártuk a többieket, mivel természetesen ide is legelsőnek érkeztünk, és megnéztük a Forma-1 rajtját.
Innentől lefelé megint csak egy keményebb evezés következett, mivel még mindig szembeszél fújt, de olyannyira el voltunk keseredve attól, hogy utolsó nap, hogy akármennyi még a Tiszán töltött szembeszeles napra elcseréltük volna a hazautazást.
Ezen az estén be voltunk csapva Tokajba, és éjféig mindenki azt tehette, amihez kedve volt. Mi sétáltunk egy keveset, majd beültünk bort kóstolni. Természetesen csalhatatlan ösztönöm segítségével sikerült egy nem kifejezetten finom, száraz bort kérnem, így aztán az rövid úton Andrishoz vándorolt, míg az övé hozzám.
Páran ezután haza is indultak, de mi, a fittebbek, inkább maradtunk még. Sétáltunk egy keveset, de lassacskán igazat kellett adnunk a táborba visszamenőknek, és inkább mi is elindultunk.
Úgy gondoltam, hogy habár visszamegyünk a táborba, még azért fennmaradunk. Ennek ellenére mindenki szinte azonnal lefeküdt. Csak néhányan voltunk azok, akik az utolsú naphoz méltóan még viribültünk egy keveset.
Most közel sem volt olyan családias, mint előző nap a tűz mellett, ráadásul eléggé hideg is volt, amit a világ minden kincséért sem vallottam volna be, úgyhogy szépen lassan elaludtam Andris ölében. Ide most egyszerűbb lenne bemásolni a teganap esti elalvásom utáni részt, merthogy ugyancsak nemtudom, hogy hogyan is kerültem be a sátorba. Lényeg az, hogy bekerültem és mindeddig semmi kínos incidensről nem tudok.
Ezen az éjszakán még volt egy kis epizódunk Anikóval. Állítólag felébresztettem őta azzal, hogy ébresztő van, ő meg elkezdett öltözni. Szépen felöltözött és elindult kifelé, aholis

megdöbbenve tapasztalta, hogy még sötét éjszaka van. Hátrafordult, hogy ezt megossza velem, de én addigra már édesen-kedvesen aludtam. Hát igen. Lehet, hogy valami mély gyökerű sérelem...

A másnap reggeli indulás olyan gyorsan és gördülékenyen haladt, hogy meglátszott, hogy egy hete ezt csináljuk.
Szépen lassan besétáltunk az állomásra, közben vettünk reggelit és elindultunk hazafelé.
Most InterCity-vel jöttünk, így csak 2-3 óra volt. Ez pont elegendő idő volt arra, hogy bebizonyítsam mérhetetlen sudoku, amőba és keresztrejtvénytudásomat. Aztán sajnos hazaértünk és végeszakadt ennek az egyhetes idillnek...